Spiró György: Magtár

„Élők és holtak között a társalgást nem lehet megakadályozni, erre való az irodalom.” – jegyzi meg új könyvében Spiró György, aki nemcsak nagyszerű író, hanem remek olvasó is.

Egyaránt jellemzi a kamasz kíváncsi-kutakodó szenvedélye és a sokat látott ember rezignált józansága — a szerző tömör, pontosságra törekvő, gondolkodói és írói stílusával párosulva mindez a Magtárt különlegesen gazdag szellemi és személyes olvasmánnyá teszi. Ami összeköti a pontosan megrajzolt portrékat, a legfontosabb olvasmányélményeket, a színházról szóló emlékezéseket, a Kelet-Közép-Európát, a mindenkori provinciákat és napjaink Magyarországát taglaló elemzéseket, az Spiró egyszerre tárgyszerű és szubjektív érdeklődése, viszonyulása a fentebbi témákhoz. Így elevenedik meg Major Tamás és Molnár Gál Péter ellentmondásos alakja, lesz kedvünk újra vagy inkább először olvasni Spiró ajánlatára a magyar irodalom elfelejtett remekműveit Jókaitól Mikszáthon át Móriczig, átgondolni, hogy mi a Csehov-darabok titka, és hogy hol is vagyunk valójában, hogy hol is lehetünk otthon.

Részlet a könyvből:

A Jónás könyve

Csodálatos osztályfőnökünk volt, Bada tanár úr, már írtam róla, most csak arról szólnék, hogy is tanított ő minket negyedikben.

Nem tanított mindent. Feladta a kötelező olvasmányokat: nyárra néhány nagyregényt, tanév alatt meg amit a tanmenet megkövetelt, és csak néhány zsenire koncentrált, az ő életművüket azonban heteken át elemezte. Negyedikben a teljes első félévben végig Adyt tanultuk, mindenki előtt ott volt az Ady Összes, és amire órán nem került sor, azt otthon kellett elolvasnunk. Jól elmaradtunk a tantervtől, a naplóba egészen más témák kerültek be, és ha jött volna szakfelügyelő, Ady helyett azon az órán vettünk volna egyebet.

Babitsot is az Összes Verseiből tanultuk. Bada tanár úr megmondta: ő bizony megállt ennél a nemzedéknél, a háború utáni költészet már nem az ő világa; azt olvassuk el önállóan. Ő csak azt tudja tanítani, amit ért és szeret. És végigtanította Babitsot is a zsengéktől az utolsó versekig, akárcsak Kosztolányit és József Attilát; szakfelügyelő szerencsére nem jött, de az órákra bejártak a fizika meg kémia szakos kollégák hospitálni, és velünk együtt élvezték a hasonlíthatatlan hangulatú elemzéseket. Nem szabályos elemzéseket tartott Bada tanár úr, ő csak a maga megrendültségét akarta nekünk átadni, és valahányszor könnyeztünk az órái végén, a hospitáló tanár kollégái is könnyeztek. Jó, hát persze, könnyebb irodalommal a lélekre hatni, mint képletekkel vagy kísérletekkel, de azért mégsem egyszerű. Bada tanár úr még ahhoz is értett, hogy valami csoda folytán mindig a csúcsponton szólaljon meg a csengő.

A Jónás könyvét jó két héten át magyarázta, ilyen nagy művek esetén az osztályfőnöki órák is magyaróraként funkcionáltak. 64 tavasza volt, már rég a kortárs irodalomnál kellett volna tartanunk, és mi kívülről fújtuk az egész költeményt, holott csak néhány részt adott fel Bada tanár úr memoriter. Amúgy is képesek voltunk órákon át kizárólag a magyar irodalomból vett idézetek révén értelmes beszélgetéseket folytatni egymással; jólesett, hogy Babits sorait is fel tudtuk immár használni erre a célra.

Akkor vette hírét valaki, hogy a Radnóti Színpadon más versek között Gáti József szavalja a

Jónás könyvét. Hárman vettünk jegyet. Volt bennünk némi gőg, Bada tanár úr elemzése után ugyan mit tud nekünk nyújtani egy csepűrágó. Egyikünk sem volt Gáti József művészetének rajongója, modorosnak tartottuk, aki a hangszálait unos-untalan röcögteti, visszaélve valóban szép orgánumával, és színházi szerepeiben, többnyire mellékszerepekben, leginkább ripacsként láthattuk.

Ellenségesen ültünk be a nézőtérre. Bejött Gáti József sötét öltönyben, alacsony volt, hajlott hátú, a nyaka eltűnt, a mellkasa furcsán kidomborodott, volt benne valami gnómszerű, túl nagynak tűnt a feje a testéhez képest. Megállt a színpad közepén, a közönséggel szemben, és elkezdte mondani.

Mondta, nem szavalta. Úgy mondta, mint akinek akkor, ott jutnak eszébe a szavak. Gondolkozott eközben, de nem azért, mert nem tudta a szöveget, hanem mert így jutott el az egyik gondolattól a másikhoz. Babits finom iróniája, kegyetlen szarkazmusa, önmagát is illető gúnyos tudása, mélységes, tragikus bölcsessége ott született meg egy emberben, aki nem akart szavalni, nem akart színészkedni, hanem nyilvánosan, mégis intim módon tűnődött. Nem akart tanítani, nem akarta a figyelmünket felhívni erre vagy arra a részletre, egyszerűen elmondta, amit el szeretett volna mondani, mert volt az emberről való igazi tudása; elmondta nekünk, nem is a közönségnek általában, hanem a közönség minden egyedének külön-külön. Elképesztő volt. Hallottunk már népszerű szavalatokat ezt megelőzően és ez után is, de azt hiszem, ez még Latinovits vagy Mensáros későbbi méltán híres, megrendítő estjeinél is jobb volt.

Annyira megrendültünk mi, gőgösek, egy kitűnő gimnázium legelitebb osztályának negyedikes éltanulói, hogy szokásunkkal ellentétben némán baktattunk az esti Nagymező utcán, és némán szálltunk fel a villamosra a Körúton.

Eltelt azóta negyvenhárom év, talán kétszer vagy háromszor ha említettük egymásnak azt az estet, ebből kiderült, hogy mélységesen bennünk maradt. Mégis az az igazság, hogy a költészetet füllel kell befogadni, az írott költészet másodlagos a hangzó szöveghez képest. És ha nem maga a dalnok mondja – vagy énekli – a versét, mint az ősidőkben, akkor a színészre hárul ez a feladat. Gáti József maga vált Babitscsá aznap este.

Azt is megtapasztalhattuk, hogy költészetet – mint ahogy bármiféle igaz emberi tudást – csak emberből emberbe lehet közölni. Ki kell kerülni az összes csapdát, márpedig csapda rengeteg van: divatos értelmezés, önmutogatás, éppen népszerű hanghordozás, túlságos átélés, kívül maradó hidegség, szokvány fogások alkalmazása, és még sorolhatnám. Hogy miért éppen akkor jött össze ez a nagy szavalat, azt nem tudom.

A

Jónás könyvét azóta is Gáti József hangján hallom.

2007