„Dadogó mondataikban nem hogy az alany és az állítmány nem volt egyeztetve, de rosszul használták az ikes ige ragozását, és nem voltak tisztában az “e” kérdőszócska mondatbeli helyzetével sem.” (Sárközi Richárd írása)
Hogy merre vitte őket a lábuk, azzal már régóta nem foglalkoztak. Mikor elindultak, még két idegen kamasznak tűntek, akik kellemes sétára készülnek egy álmos vasárnap délutánon. Aztán összefonódott a kezük, alig-alig mertek egymásra nézni, és a szájuk helyet a szívük beszélt.
Végre kettesben voltak. csakis ketten, egymásnak a világon, mintha rajtuk kívül senki nem létezne, például egy atomtámadás miatt vagy egy megállíthatatlan vírus következtében, amitől a rokonaik és a barátaik vért hánynak, majd kínzó görcsökben haláloznak el. 
Egy rozoga padon foglaltak helyet, egyelőre egymás mellett, és vártak, ki szólal meg először, ki teszi meg az első lépést egymás lelkének és testének felfedezése felé. A fiú a lány gyönyörű arcát fürkészte. Szemei végigtapogatták a homlokát, íves szemöldökét, végigsimították huncut gödröcskéit, és megakadtak egy barnás anyajegyen, amelyből rakoncátlan szőrszálak meredtek ki, ha sokat piszkálja a lány, elfertőződik, zöldessárga genny folyik belőle, ami olyan bűzös, hogy az emberek nem maradnak meg a lány mellett a közösségi közlekedés akármely viszonylatán, még a külső kerületekben sem.
A csendet a fiú törte meg. Mikor először találkozott a lánnyal, már ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy közelebbről megismerkedjen vele, hogy megszólítsa, hogy csupa széppel és jóval halmozza el. A lány válasza sem hagyott kétséget maga után: első látásra szívébe zárta a félénk fiút. Dadogó mondataikban nem hogy az alany és az állítmány nem volt egyeztetve, de rosszul használták az ikes ige ragozását, és nem voltak tisztában az “e” kérdőszócska mondatbeli helyzetével sem.
Az első mondatok bátrabbá tették őket. Most már a lány is biztonságban érezte magát, nagy, csodálkozó szemeit a fiúra emelte, végre találkozott a tekintetük. A fiút meglepte ez a bizalom, de tiszta szívből örült neki, és elmerült a lány szemében, amely zöldeskék színben pompázott, mint a tenger, amelybe több millió liter olaj ömlött, és csillogott, mint az olajba fulladt madarak oszlásnak indult fekete tetemei.
Újra csöndben maradtak, és mindketten tudták, sőt érezték, eljött a pillanat, hogy csókkal pecsételjék meg eljövendő közös életüket. Remegő ajkuk lassan közelített egymáshoz, összefonódó testüket körülölelte a napsütés, amely percek alatt piros, égető foltokat, viszkető pörsenéseket okoz, súlyosabb esetben borzalmas, zöld-lila karfiolok lepik el nyakától homlikáig az embert.
Mindketten elolvadtak a gyönyörűségtől, mint a jéghegyek, amelyek egyre kevesebb élőhelyet biztosítanak a rajta élő állatoknak, a megnövekedett vízmennyiség miatt pedig szigetek, félszigetek és kontinensek kerülnek visszafordíthatatlanul a víz alá.
A sorozat előző része:
{jcomments on}
