Abban bíztam, a vasárnapi ebédeknél szívesen látott vendég leszek. Abban bíztam, hogy nem árul el saját vérem. Abban bíztam, egy istenes kézfogás tényleg közelebb hozhat két embert, jóllehet, az egymást elkerülő tekintetek már előre árulkodnak a kitöltetlen jövőről. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Akkor kikönyököltem a balkonra, és arra az egy szál cigarettára tényleg rágyújtottam. Már jöttek a hajnali dolgok, nehezen tisztult a város, hol szitált, hol permetezett az eső, készenlét volt, de még eldönthetetlen, melyik irányba. Abban bíztam, hogy innen a visszájára fordítható lesz az egész. Abban bíztam, hogy megbocsáthatóak lesznek elkövetett gátlástalanságaim, hogyha most meglátnék egy járókelőt az utcán, és leleplezne, még bátran emelhetném felé mindkét karomat, és ő majd nekilát viszonozni. Vagy, hogy egyáltalán ne is vegye észre, minek, azt a bármi próbálkozásomat. Abban bíztam, nem felejtem becsülni, milyen az, amikor L., vendégségben közös barátunknál, az éjszakai polcról levéve az Egy évad a pokolbanolvasásába kezd, csak ne lennék bágyadt az italtól, és hallgathatnám, biztathatnám kifulladásig, énekelje is hozzá lázadó álmait. Abban bíztam, ha elaludnék hazafelé a villamoson, a metrón, a trolibuszon, hogy nem hasítják szét nadrágzsebemet, nem rabolnak ki, nem veszik el a telefonom, nem hugyozok magam alá, nem imbolygok ismeretlen árok partján, nem hagynak idegenek megint elgyötörten, drótkerítés rozsdás árnyéka alatt. Abban bíztam, hogy a fejemen keletkezett hegek begyógyulnak, nem mondják, mint begyakorolt leckét, a fájdalmat, a roncsolódást időről-időre újra fel. Abban bíztam, hogy ebbe a homlokba hulló hajba is bele lehet egyszer még túrni egyetlen kedves, női kézzel. Abban bíztam, nem tősgyökeres fővárosi lakosként bár, mégis szurkolhatok üvöltve, ujjongva a tizenkilencedik kerületben azért az Egykispestigóólért. Abban bíztam, választhatom kabalámul a tizenkilences számot, mert abban játszott az a kis brazil, aki lerázva védőjét, egészen ötven méteren keresztül sprintelt a Szuszában, hogy végül bevágja a bal felsőbe a labdát, és a bombától a háló is majdhogynem kiszakadt. És ettől – a hazai táborban, a híres-hírhedt, kapu mögötti D-szektorban – kimondhatatlan lila csönd lett. Abban bíztam, elbír ez az ország egy Köztársaság című kötetet,és hogy szerintem is az az áldott, ki jelentéktelen, de mi lesz azokkal, akik nem folyamodnak kérdésükkel Benedekhez, és megrekednek a jelenlegi honimidzs gyalázatos, hőzöngő retorikájánál. Abban bíztam, ezeken a problémákon kívül maradni dicsőség, aztán abban, hogy mára másként fogom látni, hogyökör halad toronyiránt. Abban bíztam, anyám ötvenöt évesen is föl tudja vállmagasságig emelni a karját. Abban bíztam, hogyha mégsem, majd én fogom legelőbb tudni, melyikkel gyűlt meg a baja, tele vízzel. Abban bíztam, hogy veseköve sem lesz, amit szét kell majd robbantani. Abban bíztam, azon oknál fogva kizárólag én vihetem orvoshoz, mert mostantól alázatossá válna vele állandóan dacoló kisebbik fia. Abban bíztam, hogy ez a szorongás nem fog megnyomorítani szinte. Abban, hogy apám munkabírását örökölni lehet. Abban, hogy nem csak látszat az. Abban bíztam, hogy barátaim céljaikat elérik majd, végtére stabil munkahelyet, nadrágjukba kapaszkodva gombafrizurájú kisfiú, kislány szégyenlős, de aztán eleven, már játszani is akar, mennyünk már ápu. Abban bíztam, hogy feleséggé, anyává szoríthatok valakit ölelésben, ügyelésben én is, ügyetlenkedéseimet ő higgye csak talán. Hogy színházba, moziba, strandolni saját pénzemen viszem, hogy ügybuzgóságomat megmosolyogja könnyedén. Abban bíztam, hogy nem leszek farkasa, fészekrablója senkinek. Abban bíztam, hogy az igazak nem hangzatos szavak és kierőszakolt hálálkodások révén lesznek azokká. Abban bíztam, hogy az alkohollal ettől a naptól kezdve bánni tudok. Abban, hogy nem mindig az a vége, hogy majd a következőre alkudom. Abban bíztam, indítékaim nem lesznek fölöslegesek, hogy megmutatkoznak egy másik arcnak, belőle. Abban bíztam, érveim, ha nem is kíméletlenül, de pontosak. Abban bíztam, hogy nincsen színlelt megértés, csak értés vagy félreértés van. Abban bíztam, hogy kétnaponta súlyzókkal, fekvőtámaszokkal tartom karban izmaimat, lesz bennem rátartiság, ellenállás, hogy fitt legyek, ne kelljen kitakarniuk a jólkészült családi fotókon. Abban bíztam, eljön a napja, hogy ki merjek kászálódni a lakásból valami közepesebb napfényre isutánad. Abban bíztam, lesz sajátom, konyha, fürdőszoba, kicsike spájz, polc a könyveknek. Abban bíztam, hogy az ünnepi könyvhéten otthon fogom érezni magam. Abban bíztam, hogy ez némiképp sikerült is, és akkor, jobban mondva, nem hazudtam nagyot. Abban bíztam, hogy nem sodor magával a tömeg, nem lesz klausztrofóbiám, sűrűn pedig nem verejtékezem, nem taszít arrébb nehézkedésével senki. Abban bíztam, a vasárnapi ebédeknél szívesen látott vendég leszek. Abban bíztam, hogy nem árul el saját vérem. Abban bíztam, egy istenes kézfogás tényleg közelebb hozhat két embert, jóllehet, az egymást elkerülő tekintetek már előre árulkodnak a kitöltetlen jövőről. Abban bíztam, hajnali erekcióimat csillapítja szenvedély, kölcsönös szeretet. Abban bíztam, hogy nem gondolok többé arra az üdülőmenti éjszakára, amit a kocsiban meztelenül szeretkeztem át veled. Abban bíztam, valaki kívüled is végre felruházza jelentéssel testemet. Abban bíztam, hogy Chinoinba küldött leveleim nem egy évek óta kapcsolatában szenvedő-szenvelgő lány füstbement terveinek lomtárában végzik. Abban bíztam, hogy képes leszek kék szemei közé mondani, hogy kedvesem, szar ember vagy, és gyönyörű, ahogy. Abban bíztam, életemet a képzavarok elkerülik messzire. Abban bíztam, hogy jól fogom kezelni az iróniát. Abban bíztam, hogy a távolságtartás pózokba rendeződő felszínességét légszomj nélkül tudom majd kritizálni. Abban bíztam, hogy az őszinteségben mindig több méltóság van. Abban bíztam, hogy Sz. bájos unokája a rendezvény után megállít egy szóra, és én továbbmegyek, még csak nem is lassítom hozzá a lépteim. Abban bíztam, hogy minden nő tud bánni a mozdulataimmal. Abban bíztam, hogy utcasarki kurvák után nem kell soha vágyakozzam. Abban bíztam, hogy egyetlen regény sem dönt le a lábamról, noha élni használ. Abban bíztam, hogy én leszek a pultos kiscsaj szeretője. Abban bíztam, hogy nekem nem lesz Deres Julim,akit mániám üldöz az Oktogonnál, egy kávéház előtt, vagy félreeső türelmi zónákban, amíg a stricije figyeli. Abban bíztam, hogy nem kell magyarázkodnom miattad megint, tőled mégis idáig jutottam. Abban bíztam, hogy be tudom fejezni alkalmasabb helyen ezt is, kiüríteni a hamutartót a kukába, várakozva, a muskátlin a virágok hogyan fejlődnek nyárrá, vagy lent már érkezik is a konténeres autó, akkor péntek, most már emlékszem jól, a szemközti ház balkonján valaki épp meggyújtja cigarettáját, és a hibák teremtésébe kezd.
