DebilReál Diagnosztika

2012. május 24-én nyílt meg a DebilReál Diagnosztika (DRD) első nyilvános workshop-ja az irodalmi és művészeti projekteket is rendszeresen bemutató új, fontos helyen, a Pepita Ofélia Bárban (Budapest, Klauzál tér 5.). (Kurdy Fehér János megnyitója)

ElmeÉl. A Magyar ElmePlasztika és a DebilReál Diagnosztika gyakorlati megkülönböztetéséről[1]

A Baranyai Levente és Szigeti András „vizuális professzorok” által 2012 első negyedévében kifejlesztett eljárás a Magyarországon régóta dívó Magyar ElmePlasztika (MEP) kritikai vizuális cáfolata. Első prezentációjuk célja, hogy rávilágítsanak a két címben feltüntetett interpretációs eljárás közötti ismeretelméleti és módszertani különbségre a végeredmények ismeretében, ami érdekesképp szinte majdnem ugyanaz. Ez úgy lehetséges, hogy a debilreálosok csavartak egy végsőt az elmeplasztikusok hókuszpókuszán, így látható lett az un. kilógó lóláb, amelynek okán a szinte ugyanolyan egészen mássá lett. Úgy is mondhatnánk, hogy a Magyar ElmePlasztika rejtett információit a DebilReál Diagnosztika láthatóvá tette. Amit a Magyar ElmePlasztika elkendőzget, azt a DebilReál Diagnosztika az orrunk elé nyomja. Végül is mi más lenne a kritikai eljárás lényege, mint rámutatni arra, hogy valamely út, ami példának okáért a közjóról papol, miként vezet valójába a köz teljes megsemmisítéséhez. Mintha Piroska hirtelen lerántaná az ordas farkasról a nagymama kendőjét.

De nézzük mindjárt a fenevad szemébe. Az elmeplasztikusok receptje ismerősnek tűnik: bemelegítőként handabandáznak a világ reánk törő összeesküvéséről, lökdösődnek, majd fenyítenek, aztán vagy átadjuk önként a spájz kulcsát, vagy mindenkit falhoz kennek egy baseball ütővel. A lényeg, hogy ki bontja ki a lisztes zsákot és ki vágja a szalonnát.

A DebilReál Diagnosztika megkülönböződési igénye tehát nagyon is érthető egy ilyen kortárs szemantikában. Ezen kívül e két plasztikai eljárás lélektani hozadéka is egészen más. Amíg ugyanis a Magyar ElmePlasztika az elronduláson át a végső nemzeti elbutuláshoz, addig a Debilreál Diagnosztika a tisztánlátáson keresztül a nemzetközi harmóniáig vezethet. Az egyik beengedi a farkast, a másik meg rácsapja az ajtót.

A két eljárás közös elméleti kiinduló pontja a ’genetika’ és a ’memetika’. Mint ismeretes a genetikát a görög ’gennó’ (nemzeni, életet adni) szóból alkotta meg 1905-ben William Bateson, arra vonatkoztatva, hogy a genetika a gének, az öröklődés és az élőlények variációjának tudománya. A memetika az utánzást jelölő ’mimézis’ és a genetika szó kombinációja. Az 1976-ban létrejött elmélet atyja Richard Dawkins, aki szerint az emberi elme nem más, mint az abban megtelepedett, hol cserélődő, hol változó intellektuális paraziták, az un. ’mémek’ sokasága. A gének az élet létrejötte, míg a mémek a civilizáció kialakulásától léteznek.

A Magyar ElmePlasztika ismeretelmélete „az’embereket” genetikailag megkülönböztethetőnek tekinti, és tagadja a mémek elsődlegességét. A Debilreál Diagnosztika azonban úgy érvel, hogy fajuk genetikailag egységes, de memetikailag különböző kulturális szigeteket alkotunk. Egyszerűen fogalmazva az elmeplasztika faji alapon és ideologikusan, míg a debilreál az individuum alapul, és ironikusan működik.

A Magyar ElmePlasztika módszertana a zaj. Működése során szikék nyisszanása, fűrészek sikongása, ollók csattogása hallik, mindez természetesen tömeges méretekben. Úgy is mondhatnánk, hogy a Magyar ElmePlasztika tudományos attribútuma a csatakiáltás és a halálsikoly, amely minden érvelést elnyel. Fő megnyilvánulási területe az utcai politizálás, az uniformisba bújt fenyegető menet, valamint a gyűlöletkeltő, ideologikus alapú médiadizájn. Ezzel ellentétben a Debilreál Diagnosztika módszertana a felszabadult nevetés, a kacaj, a szembenézés. Jól működik a másik megértése során, kedveli a kritikus alapállást és az oknyomozó érvelést. A Magyar ElmePlasztika a homlok, a koponyatető, a tarkó és a halánték határolta területre, mint véres csatatérre, míg a DebiReál Diagnosztika, mint vizuális jelfelismerő univerzumra tekint.

A Magyar ElmePlasztika létrehozói és irányítói eltitkolják, hogy eljárásuknak nincs genetikai tudományos alapja, ezért annak pótlására titokban valóságos mémgyárakat üzemeltetnek, amelynek létezését letagadják. A debilreál létrehozói ezzel ellentétben örömmel üdvözlik a legfrissebb genetikai kutatások eredményeit, miszerint Földünk minden embere egy közös emberpártól származik, Afrikából. A memetikai küzdelemre, pedig mint az életigenlő/elégedett, illetve élettagadó/ sértett szcenáriók küzdelmére tekint.

Az elmeplasztika képviselői védhetetlen politikai érveket csomagolnak ál-genetikai marketing csomagokba. Azt hirdetik, hogy Magyarország a lehetséges világok legjobbika és történelmünk során más sem történt velünk, mint álságos összeesküvés, cserbenhagyásos gázolás. Az egyszerű dolgokat a felismerhetetlenségig túlbonyolítják, amit általában egyszemélyes retorikai futamokban performálnak. A debilreál képviselői pedig párbeszédre törekednek és szeretik az aprólékos, jól kidolgozott tényeken nyugvó érvelést. A történelmi folyamatok következményeit egyszerűen jó és rossz válaszokból összeadódóknak tekintik. A bonyolult feladványokra pedig egyszerű válaszokat adnak.

Az elmeplasztikusok társdalom szemléletnek lényege, hogy két egymással örök harcot vívó csoport maradjon a páston. Mivel a történelmi önhibák beismerése és feldolgozása nehéz, fáradtságos, fájdalmas, sőt aprólékos munkát igényelne, így egyszerűen oldják meg a feladatot. Mindazokat, akik nem osztják vérmes eszméiket nyílt vagy titkos ellenségnek bélyegeznek. Kijelölnek néhány népcsoportot, vagy történelmi személyiséget és véleményük kivégző osztagai elé citálják. Lényegük a virtuális lesipuska, de ki-ki csapnak a mindennapokba, ahol a szó-revolverek nyelvi lövéseit vadászpuskák valódi ólom sörétjei követik.

A DebilReál Diagnosztika társadalom szemlélete pont ennek az ellenkezője. Először is nem jött volna létre, ha az elmeplasztikusok nem vonszolják a fedélzetre az elszabadult ideológiai hajóágyújukat, és nem installálják ide valódi dzsolidzsókerüket, az úgymond indokolatlan félelmet. A debilreál azonban nem kér a kétpólusú társadalmi pástból, főleg nem az ájult alázatból. Az ellentétek feloldására, a háttérben megbújó képtelenségeket is felderítő iróniát és a józan észt hívja segítségül. Bátran elcsatangol az antropológia területein, miközben az elmeplasztika által előhívott torz vágyakra felvilágosító képekkel reagál. Elővették példának okáért a Magyar Föld – Magyar Faj 1936-ban megjelent IV. kötetét. Baranyai Levente szabad kézi ceruzarajzokat készített, amelyeket Szigeti András egy számítógépes programmal összedolgozott. Így lett két, három, négy arcból egy portré. Azonban míg az elmeplasztikosok az emberi szem ívében, a járomcsontban, az orrnyeregben megkérdőjelezhetetlen genetikai bizonyítékokat akarnak láttatni, addig Baranyai és Szigeti kifejlesztik a debilreál műfaját, és az un. magyar őstípusokból pillanatok alatt a magyar társadalom evolúciós zárványait csalogatják elő: a nyilas keretlegényt, az ÁVÓS kihallgatót, az egyeduralmú tsz elnököt, vagy épp a bőrfejű holokauszttagadót, a verekedős osztályfőnököt. Ezzel megoldották az elmeplasztikusok keresztrejtvényét, megfordították az elmeplasztikusok kilógó lólábat, visszadobták az elmeplasztikusok félig rágott tudásalmáját. Ironikus gesztusukkal még olyan távoli, heroikus és katartikus toposzokig is elérnek, mint az isteni hasonmás teremtéstörténete és az ember szabad választás a jó és a rossz között.

Bár mindkét irányzat ugyanarról beszél, mégis nehéz lenne olyat dologra rámutatni, amiben az elmeplasztikusok és a debilreálosok ugyanazt értenék ugyanazon dolgon. Vegyünk példának egy Klauzál téri fát. Amíg a magyar elmeplasztika úgy gondolja, hogy a fa lényege a gyökérzete, ami mozdíthatatlanul a talajhoz rögzített, és a sötét mélybe törekszik, addig a debilreál a fa koronáját tekinti meghatározónak, amely az ég felé tör. Épp ezért egy elmeplasztikus elsősorban a fejszét és a kötelet, míg egy debilreálos a lombseprűt és a csillagtérképet tartja fontosnak.

Hölgyeim és Uraim! Az információ érthető, csak láthatóvá kell tenni, hogy valójában mit is ábrázol: a „Ki vagy te?” kérdését, amiképp Piroska, vagy a „Hová valósi vagy?” csalogatóját, ahogy a farkas kezdené. Baranyai Levente és Szigeti András aktuális társadalmi arcképcsarnoka rámutat, hogyha már a szó alig, akkor a szem még mindig leleplező erővel bírhat.

Kurdy Fehér János