Így hiába volt jó sorom, én azért rendre nettó egy óra sarokban állva sírással indítottam minden dolgos munkanapot. Mit ne mondjak, igazam volt, azaz akkor volt igazam, mondván azokat a pillanatokat sosem kapom majd vissza – és hát nem is. Nyerges Gábor Ádám bejegyzésével indul az Apokrif vendégnaplója a Librariuson.
„Hozzál le rólam is mindent”
(Lovasi András: Feketemosó)
„Három ördög hányta le a szívem éjjel / nem éreztem semmit, de biztos nagyon fájt”. Így kezdődik. Mármint a dal, ahonnan a címet kölcsönöztük (loptuk). Itt meg most arról lesz szó, hogy hogyan ér véget.
Mármint a dal. Mármint átvitten. Mert hogy ennyi volt. 2007-ben, és már itt beleremeg picit a kéz, mint mikor az ember bizonytalan egy szó ly-os mivoltában. Szóval 2007-ben, pötyögöm bizonytalan ujjakkal, akkor kezdődött mindaz, ami nélkül majd nem nagyon fogom tudni definiálni az életem. Persze félreértés ne essék, erről csakis én tehetek, hiszen feltehetően 1) túl stréber, 2) túl szentimentális vagyok és slusszpassz. Mert az oké, hogy az első óvodám felért egy al-kaida fogolytáborral a ridegen tartás tekintetében – ki is menekítettek a szülők, életem legszebb korszakát teremtve, majd a másodikban, ahová csak egy évet jártam, bár alapvetően humánus volt, én mégis alapvető és pont hogy humanista okokból már akkor elítéltem mindenfajta olyan társadalmi intézményt, mely az embert ötévesen elszakítja a Mamától és Papától. Így hiába volt jó sorom, én azért rendre nettó egy óra sarokban állva sírással indítottam minden dolgos munkanapot. Mit ne mondjak, igazam volt, azaz akkor volt igazam, mondván azokat a pillanatokat sosem kapom majd vissza – és hát nem is. Az általános iskola olyan volt amilyen, maradjunk annyiban, hogy belémkarcolta a maga maradandó élményeit, ahogy a gimnázium is, amiről talán még kevesebbet szeretnék írni. Persze és folyton ezt ordítja belül egy hang, hogy mindez nem így volt, semmi sem úgy volt, ahogy én emlékezem rá, én vagyok a puhány, a túlérzékeny és hát valóban egy önhitt, beképzelt, koraérett és mocsok ellenszenves kis takony voltam – attól, hogy most akkor mi, a mondat lezárhatósága végett ezúttal tekintsünk el. Szóval talán inkább – ha már – , akkor a különböző tanáraimnak, igazgatóimnak, napköziseimnek és egyéb felvigyázóimnak kéne itt súlyos krokodilkönnyeket blogolni arról, hogy mit tettem én az ő jobb sorsra is érdemes életükkel. Így volna tán igazságos, így volna fair. Mégis én vagyok itt, aki nem tehetek, beszélhetek, érezhetek, emlékezhetek másképpen, mégha igazságérzetem hangosan dörömböl is ellene belülről kifelé a koponyában, mint ahogy mindigis éreztem, nevezetesen, hogy nekem valahogy sehol se volt jó, sehol se voltam otthon. (Csak itthon, de hát mivel öttől tizennyolc éves koromig a naponta rendelkezésre álló időm érdemi részének több mint felét kötelezően nem tölthettem itthon, ez sajnos igen keveset osztott vagy szorzott.)
Persze a magyar törvényhozási baszdühöt ismerve azon se lennék meglepve, ha mire e sorok megjelennek, úgy tíz vagy nyolc év körülre csökkentenék a minimális kötelező iskolázottságot, és akkor meg az lenne a bajom. Mindenesetre életemben először akkor nem kellett iskolába mennem, amikor betettem a lábam a Múzeum körútra, a bölcsészkarra. Ahol persze megint egy mocsok ellenszenves, de már nagyobbacska takony voltam, elvégre is nem úgy változik (meg) az ember, hogy leérettségizik, oszt egyszerre fel is nő. Aljas kis buzgómócsing voltam, szolgalelkű megfélemlített, aki még az anszien rezsimből (gimnázium és emlegetett elődei) hozott, görnyedthátó reflexeivel minden létező toszhoz (lett légyen az bevezetés a nyelvtudományba vagy kommunikációelmélet, melyeknek, tán mondanom sem kell, mekkora szakértője voltam már akkor is), tehát tényleg mindenhez az úr szent ege alatt hozzá kellett szólnia, mindenről volt véleménye és belepusztult volna, ha valamelyik tanár észre nem vette volna, hogy ül ott valami borostás izé, ember vagy háziállat, vagy ilyesmi a nagyelőadó második sorában, előtte egy vagy nemegyszer két műanyag kávéspohár, mellette élete (akkori) szerelme és közös klikkjük, de azért inkább a szerelméé. Nem retorikus túlzás ez itt, tényleg ez mind ki volt írva az arcomra, vagy legalábbis mindezt igyekeztem reprezentálni, meg még persze egy csomó mást, kár is talán részletezni.
De mégiscsak, mindez már egy jobb szint volt, ha tetszik, magasabb, fejlettebb életforma, intelligens, intellektuális, majd egyre inkább gerinces, felegyenesedett is. Ezt pedig mégiscsak annak köszönhettem, hogy bármekkora giccs is, a nulladik pillanattól azt éreztem e poros, kissé lerongyolódott, de épp ettől igazán szép falak közt, hogy na most akkor otthon vagyok. Hogy még az ellenségek (hallgatók, tanárok egyaránt) is emberszámba vesznek, de még akik abba se, azok is valahogy másképp nem, mint annak előtte. Hogy itt tétje van mindennek, mert itt minden fontos, ami történik, az is, ami velem történik, s ez által én is fontos vagyok valamelyest – persze korántsem annyira, mint azt olyan marha beképzelten, ha nem is mondtam, akkor is oly sokáig hittem, de valamennyi kis jelentőség – hogy ha nem is több, de, és ez a lényeg, hogy nem is kevesebb, mint egy egész embernyi nekem is osztályrészemül juthat.
Most már csak bejárok ide, azaz már egyre inkább úgy mondom, oda, ügyintézek, becsekkolok, jegyet íratok be, abszolutóriumot kérek, szidom a tetves tanulmányi osztályt, de azt azért még így is, most is súgva és félősen körbepislantva teszem, ennyi maradt talán csak a gimnáziumból, az a szűk és tiszteletet parancsoló, L-alakú folyosó, de érdemben már nem vagyok ott, idegen vagyok, vendég. Nem úgy szakadok el azonban, ahogy egyedül elképzelhetőnek tartom (vagy hát vélem – eddigi élettapasztalataim alapján korántsem vagyok meggyőződve arról, hogy mindig, mindentől, sőt egyáltalán bármitől is végleg el lehetne szakadni), nem kitépnek, ahogy éhes medve a végtagot, hanem szépen lassan húznak le, mint kéjenc mazochista a sebtapaszt. Úgy létezem, hogy már nem létezem, vagyok is meg nem is. Ha sikerrel jár a doktori programra aspiráló felvételi kérelmem, maradok még három évig ebben a köztesben, ha az sem, ennyi volt. Vagyok is meg nem is, már jelen időben is a tulajdon jelenről nosztalgiázó, túlkoros egyetemista.
Most ezt azért írom, hátha úgy könnyebb lesz. Persze már előre érzem, hogy pusztán ettől még nem az. Nem érzek semmit, de biztos nagyon fáj. Azért az imaszerű kérés a végén persze mozdíthatatlan. Hozzál le rólam is mindent, feketemosó. Mégiscsak így kezdődik. Valami ilyesmiért blogolunk, na, ezt akartam csak mondani.
