Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Kerékgyártó István negyedik kötete Rükverc címen, melyet június 4-én 19 órakor mutat be Parti Nagy Lajos a Nyitott Műhelyben. Az új kötet kapcsán Hományi Péterbeszélgetett a szerzővel az Írók Boltjában a nyelvről, az írás nehézségeiről és a magyar társadalom helyzetéről.
Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Kerékgyártó István negyedik kötete Rükverc címen, melyet június 4-én 19 órakor mutat be Parti Nagy Lajos a Nyitott Műhelyben. Az új kötet kapcsán Hományi Péterbeszélgetett a szerzővel az Írók Boltjában a nyelvről, az írás nehézségeiről és a magyar társadalom helyzetéről.
Librarius: Az új prózaköteted mennyiben kapcsolódik a korábbiakhoz? Mikor utoljára beszélgettünk, még úgy tervezted, hogy a Trüffel Milán fiának történetét írod majd meg. A már megjelent részletekből, azonban úgy látszik, hogy Vidra Zsolt legfeljebb az unokája lehetne.
Kerékgyártó István: Vidra a lehető legtávolabb áll a hedonista életélvező, öltözni, enni szerető és tudó Trüffel Milántól. Ez egy lepattant figura, egy igazi vesztes, ahogy a kötet összes szereplője is. Azok voltak már Kádár-rendszerben, a rendszerváltásnak pedig még nagyobb vesztesei lettek. Az előző könyv befejezése után elkezdtem anyagot gyűjteni a hetvenes, hatvanas évek hedonista világához, de közben egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Öregszem. Hatvan felé már előbb megtalálnak betegségek, sőt egy másnaposság is jobban eltalál. Ez a dolog szubjektív része. Másrészt van az országban egy másfajta rosszkedv is. A leszakadtak köre egyre nő, a középosztály egyre jobban csúszik lefelé. És bevallom, hogy egy ilyen válságos időszakban nem volt kedvem ahhoz, hogy a lakomákról és a csillogásról írjak, hanem rosszkedvvel, rosszkedvű figurákról próbáltam írni, ahol a legnagyobb gond a szolidaritás hiánya.
L: Mennyire jelenik meg ez a könyvben?
KI: Van jó pár írás, ahol megjelenik a gazdagok viszonya a szegényekhez, sőt a hajléktalan apa és lánya kapcsolatában is erről van szó. Az ilyen, és ehhez hasonló jelentekben láthatóvá válik az a hihetetlen hidegség és eltartás az elesettekkel szemben, amit lépten-nyomon látok. Ez borzalmasan zavar. Se irgalom, se szolidaritás nincs bennünk. Ilyet eddig csak Oroszországban láttam. A gazdagok hihetetlen fennhéjázó luxusfogyasztása, szemben a nincstelen tömegekkel. Sokfelé jártam Ázsiában, ahol mellbevágó a szegénység, de van az elesettek irányába egyféle tolerancia. Indiában a kalauz felengedi a koldusokat, amíg a vonat az állomáson áll, mert tudja, hogy ők abból élnek. Normálisnak tekintik az utcai szegénységet. Nem nézik le, nem dölyfösek. Azt mondják, ha már változtatni nem tudunk, legalább emberként bánjunk velük. Egyedül az oroszoknál láttam ezt a szörnyű érzéketlenséget, és nálunk sajnos pont ez a minta kezd erősödni.
L: Hogy találtál rá erre a hangra, és erre a hősre?
KI: Van egy Pritz Péter nevű fickó, aki a Bukowskikat fordította a Cartaphilusnak. Egy közös ismerősünk mondta, hogy ő szeretne egy Bukowski világára emlékeztető antológiát magyar szerzőkkel íratni, és megkérdezte, hogy írnék-e ebbe. Sok Bukowskit olvastam, ezért elkezdtem gondolkodni. Hozzáláttam és elindultak a történetek. Találtam egy hangot, amire egy egész életet fel tudtam építeni. Ahhoz képest, hogy a Trüffelt hét évig írtam, ezt egy év alatt befejeztem. Nem kellett hozzá olyan kutatást végeznem, inkább a saját életemből emeltem át tapasztalatokat.
L: Gondolom, hajléktalan azét nem voltál. Az első három fejezetben mégis egy hajléktalanról írsz. Ehhez nem kellett anyagot gyűjtened?
KI: Amikor tizenkét éve lemondtam a polgári foglalkozásomról, és eldöntöttem, hogy írni fogok, a Vagyonregény c. kötetemen kezdtem el dolgozni. Abban már van egy hajléktalan szál. Ahhoz akkor nagyon sok interjút készítettem. A Fedél Nélkül központjába mentem, ahol sokan megnyíltak nekem. Most, amikor az új könyvet írtam, több hajléktalan szállóra is elmentem, beszélgettem szociális munkásokkal, hajléktalanokkal, hogy lássam mi minden változott. Ez volt az egyetlen világ a kötet helyszínei közül, ahol terepen, kutatómunkát kellet végeznem.
L: Egyszerű, minimalista nyelven írtad meg a kötetet, mennyire volt nehéz ennek a megtalálása?
KI: Annyiban, hogy ne váljon modorossá, és hitelesek legyenek a kifejezések és a szavak. Többször átnéztem és megtisztítottam szöveget az olyan szavaktól, melyekről később rájöttem, hogy a hatvanas, hetvenes években még nem használták. Próbáltam egyszerű nyelven, rövid, tömör mondatokkal dolgozni, és a szövegben megjelenő tárgyakkal megfesteni a kort, hisz hosszú bekezdések helyett egy-egy tárggyal, vagy korabeli kifejezéssel meg lehet idézni letűnt világokat.
L: Az időben visszafelé tartó szerkezetet mikor találtad ki? A szövegek sorrendje lehetne fordított is?
KI: Tizenegynéhány fejezet volt kész, amikor már tudtam, hogy 1953-tól 2011-ig fog tartani a cselekmény, de még vacakoltam azzal, hogy milyen sorrendben kövessék egymást. Fölírtam cédulákra a fejezetcímeket, és egymás után raktam őket. Próbáltam rendezni őket, de egyszerűen mindig oda jutotta, hogy csak az a jó, ha az időben visszafele megyek. Végül megmutattam pár író barátomnak, és egyértelműen azt mondták, hogy így ebben a formában lenne a legjobb, ami meglehetősen egyszerű dolog, ezért beleraktam egy-egy ismétlést, szándékosan játszottam az összekötő motívumokkal. A szövegben itt-ott utalásokat helyeztem el, melyekről az olvasás során, csak később érti meg az olvasó, hogy miért kerültek oda.
L: Igen, ezek nagyon jól működnek, Emiatt mondható a kötetedről, hogy szinte beszippant a világába.
KI: Eddig három regényt írtam, soha semmi mást. Ez a szöveg volt az első, ami nem annak indult, végül mégis úgy kezdett szerveződni, mint egy regény. A fejemben valahogy a történetek mindig regénnyé állnak össze, ahogy most is novellákat kezdtem írni, végül mégis regény született, vagy mégsem, én nem akarom eldönteni. Lehet, hogy ez mégiscsak egy novellaciklus.
L: A magyar irodalomban Tar Sándoron túl nincs nagy hagyománya a Vidrához hasonló hősöknek. Mit gondolsz, hogy fogják fogadni a könyvedet? Ha vannak, milyenek az eddigi visszajelzések?
KI: Akik eddig látták, általában azt mondták, hogy mellbevágóak a történetek , és az egyes írásokhoz sokat ad a szerkezet, azaz jobbak egybeolvasva, mint külön-külön. Ami számomra a legizgalmasabb, hogy Máté Gábor is elolvasta a kefelevonatot. Este adtam oda neki, és másnap délben már várt a levél, hogy lehetne darabot csinál belőle. Ősszel kezdődnek a próbák a Katona Kamrában. Radnai Annamária dramaturg a tizennyolc fejezetből hármat elhagyott, és megmaradt a tizenötöt ülteti át. Izgalmas a készülő darab a szereposztása is. Az öreg és a fiatal Vidrát a Bán János és a fia fogja játszani. Vidra anyját és a feleségét Szirtes Ági, az ifjú anyát és közös gyermeküket, pedig saját lánya, Pálmai Anna fogja alakítani.
L: Hogy került hozzád közel a szegények világa?
KI: Három alapvetően különböző életem volt, melyek köszönőviszonyban sincsenek egymással. Jogot végeztem, aztán filozófiát, és aztán tíz évig filozófiatörténetet tanítottam az egyetemen. A rendszerváltáskor üzletember lettem, és a vadkapitalizmus közepébe kerültem. Na ott aztán sok mindent láttam. Utána volt egy kirándulás a politika felé. Horn és az Orbán kormány alatt, egy-egy évig az ORTT főigazgatójaként dolgoztam. Itt a hatalom valódi természetével szembesültem. Ezek különböző perspektívák. Mindenhol találkoztam a Vidrához hasonló figurákkal, akikkel sokat beszélgettem, reális világban éltem, ráadásul, mindig is izgatott a kétkezi munka. Sok szerszámom van, ritkán szorulok szerelőkre. Nagyapám asztalos volt, és a szüleimtől tanultam, hogy hogyan kell beszélni az egyszerű emberekkel. Hihetetlenül zavar a gőg, a lenézés, ezért nem leereszkedő, nem bratyizós, hanem normális hangon próbálok beszélni a kétkezi munkásokkal. Ezt rögtön megérzik, és meg is nyílnak.
L: Mennyire volt fontos számodra a történelem, hisz a kötet cselekménye felöleli a huszadik század második felét?
KI: Számomra ez nem volt fontos, de a figura történetéhez hozzátartozik a történelem. Mindig tudtam, hogy melyik évben járok, ehhez igazítottam a hátteret, de inkább a saját emlékeimet használtam. Ha kellett, belenéztem korbeli újságokba, utána olvastam. Talán felesleges volt, és inkább nekem volt fontos ez, mert segített, hogy legyen pár valóságos cövek, amire rá tudom építeni a fikciót.
L: A rosszkedveden enyhített, hogy kiírtad ezeket a történeteket magadból?
KI: Valamelyest igen. Persze tudom, hogy egyetlen felvetett gondot nem oldottam meg ezzel a kötettel. De talán azokban, akik majd elolvassák a könyveket, vagy elmennek a színházba, és szembesülnek Vidra sorsával, elindíthat valamit a történetem. És az jó, ha az emberek elgondolkodnak mindezen.
{jcomments on}
