Az Amazonas-vidék esőerdőinek északi peremén található néhány a Föld legbizarrabb hegyei közül. A tepuik nem kis mértékben Arthur Conan Doyle 1912-ben megjelent regényének, az Elveszett világnak köszönhetik a hírnevüket.
A tepuik, vagy táblahegyek sokszor függőleges falú kőtömbök, amelyek több száz méter magasan emelkednek ki a környező őserdőből.
Csúcsuk nincs, a tetejük hatalmas sík terület. Sok tepuira csak sziklamászók tudnak feljutni, vagy helikopterről lehet leereszkedni rájuk.
Elszigeteltségük ellenére a tepuik teteje nem sivár terület. Olyanok, mintha felhők közti szigetek volnának, amelyeket alacsony erdők és bokrok borítanak, és számos állat népesít be. A tepuik tetején élő állatfajok közül sok sehol máshol nem fordul elő a Földön.
Egy még megjelenésre váró, az Evolution című folyóirat számára készült cikkben tudósok egy csapata beszámol arról a DNS-alapú vizsgálatról, amelynek célja egy nagyon régi kérdés megválaszolása volt: hogyan kerültek állatok és növények ilyen megközelíthetetlen helyekre?
Elveszett világ hipotézise
A kutatók a csak a tepuikon előforduló leveli békákra koncentráltak, és meglepő következtetésre jutottak. A békák az évmilliók folyamán megmászták a hatalmas sziklákat.
„Mivel számunkra rendkívül nehéz, lehetetlennek tartjuk azoknak a falaknak a megmászását – mondta a csoport vezetője, Patricia Salerno, az austini Texasi Egyetem fejlődésbiológusa a The New York Timesnak. – De ezek a békák fel tudnak jutni oda. Számos alkalommal megtették.”
A tepuik nem kis mértékben Arthur Conan Doyle 1912-ben megjelent regényének, az Elveszett világnak köszönhetik a hírnevüket, amelyben a szerző egy tepui tetején kialakult elszigetelt ökoszisztémát ír le, amelyhez dinoszauruszok és pteroszauruszok is tartoznak. Néhány nagyon elszánt tudós megmászta a tepuikat, hogy kiderítse, hogyan jöttek létre. Ezeknek a formációknak a története nagyon eltérő a közeli Andokétól. Az úgy alakult ki, mint sok egyéb hegylánc – két kontinentális lemez 25 millió évvel ezelőtt történt összeütközése eredményeként. A tepuik ennél sokkal régebbiek. A szikla legfelső rétege több mint kétmilliárd éve létrejött tengeri üledék, homokkő. Ez később felemelkedett, és száraz terület lett. Körülbelül 300 millió évvel ezelőtt erodálódni és töredezni kezdett, és 70 millió évvel ezelőtt az épségben maradt tepuik már a környező alacsonyan fekvő terület fölé magasodtak.
Sok, a tepuik tetején élő faj sehol máshol nem fordul elő. Ennek a biológusok zöme számára elfogadható egyetlen magyarázata az, hogy ezeknek a különleges állatoknak és növényeknek az ősei több mint 70 millió évvel ezelőtt már a tepuikon éltek. Conan Doyle tiszteletére ezt az elképzelést „elveszett világ hipotézisnek” nevezték el.
Húsevő növény belsejében rejtőzik
Patricia Salerno rájött arra, hogy a genetika lehetővé teszi ennek a hipotézisnek a közvetlen ellenőrzését.
Az idők folyamán az egyes fajok nagyjából azonos mértékben halmoznak fel mutációkat DNS-ükben. Ha egy közös őstől származó két faj fejlődése ellenkező irányba mutat, akkor a DNS-ük is egyre jobban különbözni kezd egymástól. A biológusok ezt a „molekuláris órát” felhasználhatják annak becslésére, hogy milyen régen élt a két különböző faj közös őse.
A fejlődésbiológus úgy döntött, hogy különböző tepuikon élő fajokat vizsgálnak meg, hogy lássák, mennyire vált egymástól eltérővé a DNS-ük. Úgy gondolta, hogy ha a szemügyre vett fajok kialakulásuk óta élnek a tepuijaikon, akkor a közös ősük legalább 70 millió évvel ezelőtt létezett. A leveli békákat jó vizsgálati alanyoknak ítélte, mivel azok életük folyamán keveset mozognak, nemigen változtatnak élőhelyet. Az egyik tepuin élő leveli béka például nappal egy húsevő növény belsejében rejtőzik, és csak éjszaka bújik elő, hogy rovarokra vadásszon. Ezért nem meglepő, hogy a tepuik tetején élő békák 90 százaléka sehol máshol nem fordul elő.
A kutatók békákat gyűjtöttek tehát a tepuikról, és DNS-mintát vettek tőlük, valamint azoktól a tepuikról származó békáktól is, amelyeket a caracasi
Megállapították, hogy a békák jóval a dinoszauruszok után fejlődtek ki. Valamennyi tepuin élő békafaj közös őse nem 70, hanem mintegy 5,3 millió évvel ezelőtt élt. Akadtak a fajok között olyanok is, amelyek csak néhány százezer évvel ezelőtt váltak el egymástól.
Roy McDiarmid, a Smithsonian Intézet herpetológusa ugyanakkor úgy véli, hogy békák egy csoportjának tanulmányozása alapján nem lehet kizárni az „elveszett világ hipotézis” helyességét más fajok esetében. Varangyos békákkal végzett vizsgálatai például azt jelezték, hogy ezek az állatok a kialakulásuk óta élnek a tepuikon. Annak kimondására, hogy ez valóban így van-e, szeretné elemezni az ő DNS-üket is. „Az a baj, hogy nincs túl sok adatunk” – húzta alá McDiarmid. Mindazonáltal elképzelhetőnek tartja, hogy a leveli békák igenis megmászták a meredek sziklafalakat az utóbbi évmilliók során.
Salerno újabb leveli békákat gyűjt, hogy egyértelművé tegyék, milyen úton jutottak fel a tepuikra. Most még nem tudják biztosan, hogyan kapaszkodtak fel az apró békák a több száz méter magas sziklákra. „Nem világos, miként mi is történt” – jegyezte meg.
Ami viszont világos, az sajnos az, hogy a tepuikon élő békák jövője nem túl biztató. A globális felmelegedés a hegyeken élő fajaikat az utóbbi néhány évtizedben magasabbra űzte, és ha a hőmérsékletemelkedés folytatódik, a következő évtizedekben kénytelenek lesznek még magasabbra felhúzódni. A tepuik tetején élő békáknak és egyéb állatfajoknak azonban már nincs feljebb, nem tudnak hova mászni.
„Ki fognak pusztulni – szögezte le a fejlődésbiológus -, hiszen onnan már csak a levegőbe tudnának mászni.”
{jcomments on}
