Archív

Magatartás. Nézőpont. Hübrisz – interjú Németh Gábor íróval

Németh Gábor

„Az írás továbbra is azon nagyon kevés tevékenységek egyike, amiben szerencsére nyom nélkül elveszítem magam.” – [kérdező: Böszörményi Gyula]

Németh Gábor

Ha valaki Németh Gábor író életrajzi adataira, műveinek, munkahelyeinek, díjainak felsorolására kíváncsi, az pattanjon fel a net-szörfre, a világhálón mindent megtalál. Én most kérdezőként inkább belecsapnék a lecsónak ama sokat emlegetett közepébe, és egyfajta asszociációs játékra kérnélek. Mondd, Gábor, mi jutott eszedbe tizenévesen és mi jut eszedbe ma arról a szóról, hogy irodalom?

Akkor olyan volt, mintha valami rengeteg erdő széléhez érnék, amiről nem tudok túl sokat, de nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet a közepén, és benne akarok mászkálni egész életemben.

GRNagyjából az egykori Grimm-mesék borítója modorában, ahogy a mellékelt ábra mutatja.

Ha most kéne folytatni a hasonlatot, annyival vagyok beljebb, hogy most már azt gondolom, nincs se közepe, se vége, a “meddig fut a nyúl az erdőbe?“ kérdés ebben az esetben értelmezhetetlen, ez a navigációt persze reménytelenné teszi, ugyanakkor a bejárhatatlanságában meg van valami vigasztaló, megnyugtató. Okosabb nem lettem, az biztos. Meg az is, hogy egyelőre nem untam meg a bolyongást.

És arról, hogy író?

Tejipari melléktermék. Folyamatos melléknévi igenév. Magatartás. Nézőpont. Hübrisz.

Szerinted változott-e az írott szó, az irodalmi szöveg jelentősége Mo-on az elmúlt húsz évben (a rendszerváltás óta), és változóban van-e most? Ha igen, miként, merre, miért?

A rendszerváltás körül föllélegeztünk, hogy jól van, akkor innentől nincsenek kötelező vízügyek, lángoszlopok, stb., az ilyesmi dolgok szakmai problémákká váltak. Szabadságra lehet menni. Szerintem normálisan “az író”, ahogy Ottlik mondja, csak egy ürge, de persze közben látszik, a mi hagyományunkban azért egy kicsit mindig lidérces, messze fény, szólj ítészedre, ki ne tépje, satöbbi. Egy demokráciában, ez volt remélhető, az írás igazi, játékos, demiurgoszi természete mutatkozik meg, a szöveg öröme, vagy hogy, nem a megfelelés, társadalmi szerep, reprezentáció, harc, stb. Ez a könnyed megszabadulás mára illúziónak látszik, lesznek-vannak helyzetek, amikor ”az írónak” sóhajtozva magára kell szednie valamiféle társadalmi felelősséget, mint afféle nehézbúvárruhát. Buksi medve láncon. Nem mindenkinek áll jól, de van, hogy nem lehet megúszni. Csak szinkronúszni ne kelljen benne. Mintha nem a kérdésre válaszoltam volna, de mégis.

Mi jut eszedbe e három névről (mit mozdítanak meg benned, ha…): Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Mándy Iván?

Az a szó jutott eszembe, hogy haza, de ettől most eléggé zavarba jöttem. Ha elkezdeném magyarázni, egyre pontatlanabb volna, úgyhogy maradjunk ennyiben.

Hogy érzed magad magánemberként, apaként és magyar íróként ma Mo-on?

Hát, nem a legjobban, finoman szólva.

Illetve a válaszok különbözők. Az állampolgári létem például meglehetősen kilátástalannak tűnik. Az én életem már bizonyosan rámegy erre szerencsétlen húzd meg-ereszd megre. Furcsa átélni, hogy harmincöt éve dolgozom, araszolok egyik polgári foglalkozásból a másikba, nem is a legrosszabb munkahelyeken, ám az úgynevezett öregkorom totálisan bizonytalan, tulajdonképpen bármi rosszat simán föl lehetne tételezni, elég hozzá, mondjuk, hogy ketten egyszerre veszítsük el a munkánkat, mert én például biztosan soha többet nem tudnék elhelyezkedni.

Csak remélem, hogy a gyerekeimre nem ugyanez a bizonytalanság vár. Mondjuk, nem tudom, mire kéne ezt a reményt alapozni, hacsak arra nem, hogy optimistán úgy vélem, a mozgásterük mindenképpen nagyobb lesz, nyelveket tudnak, és egyelőre még nincsenek röghöz kötve. Igazából azt szeretném, persze, hogy itt legyenek boldog felnőttek, nemcsak önzésből, hanem,mert úgy látom, hogy ha a boldogságért, vagy akár csak a minimális anyagi biztonságért el kell innen menniük, akkor az azt jelenti, hogy mi magyarok – nagyon sok munkával és nélkülözéssel! – egy végérvényesen lakhatatlan országot csináltuk magunknak.

Magyar íróként egyfelől sehogy sem tudom érezni magam, mert csak akkor vagyok író, lásd melléknévi igenév, amikor éppen írok, és az írás továbbra is azon nagyon kevés tevékenység egyike, amiben szerencsére nyom nélkül elveszítem magam, és ez az, ami bizonyítandó volt. Másfelől, ha a “magyaríróság” társadalmi szerep, akkor, azt hiszem, azt viszonylag rutinosan játszom, remélem, kellő öniróniával, mert komolyan azért tényleg elég vicces volna venni.

Utalva az először 2004-ben, majd 2010-ben újra kiadott regényedre – mondd Gábor, mit felelsz, ha most, 2012-ben megkérdik tőled: zsidó vagy?

Erre a kérdésre az a könyv volt a lehetséges legrövidebb válasz, és igazából nem történt velem semmi olyasmi, ami ezt a választ egyszerűbbé vagy rövidebbé tenné. Talán csak annyi, hogy a magyarázkodásnak, körülírásnak ezügyben mára rosszabb lett az akusztikája, nem a pontosságra törekvésnek, hanem mintha valami óvatos sunnyogásnak volna a formája, úgyhogy az egyszerűség kedvéért maradjunk Horgas Péter egykori, a könyvemben név nélkül idézett válaszánál: aki gyűlölettel kérdezi, annak igen.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top