Archív

Kerékgyártó István: Rükverc 4.

Iskolapad szines

“A tanítás első napján, egy január eleji hétfőn, sokan érkeztek szaloncukrokkal.” A júniusban megjelenő könyvből A Karácsonyi beszélő című írást olvashatjátok.

Karácsonyi beszélő

A karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon, mikor Vidra Zsolt éppen csak elhagyta az iskolát, utánakiáltott egy nő.

– Kisfiú, elvesztetted a tollad!

A gyerek megfordult, addigra már a nő is odaért, szilvakék irhabundát viselt, fehér prémgallérral, nem volt rajta kalap, nyilván a frissen tupírozott haját féltette, ami lakkszagot árasztott. Egy tollat nyújtott Vidra felé, egy akkoriban divatos, aranybarna, krokodilmintás töltőtollat.

Vidra bámulta, aztán a nőre pillantott, aki rúzsos ajkát kissé nyitva tartotta, s ahogy lélegzett, opálos párát lehelt. Vidra nézte a nő sima bőrét, érezte púdere finom illatát, és annyira elbűvölte a látvány, hogy elfelejtett válaszolni.

– Tedd már el! – nevetett az asszony.

– Nem az enyém.

– Nekem nem kell. Nyilván valami iskolás veszette el.

Megfogta Vidra kezét, és beletette a tollat. Intett, megfordult, és továbbment. A fiú nézett utána, a keze is úgy maradt, előrenyújtva, ahogy a nő beletette a tollat.

Buja kanca, jutott eszébe, ahogy Árpi bácsi, apja egykori cellatársa emlegette az efféle asszonyokat. A nő ekkor megállt, fölhúzta a bundáját, s az elfordult harisnyavarrását középre igazította. Visszaengedte a bundát, továbbtipegett, és a következő saroknál eltűnt. A fiú a tollra pillantott, a táskájába csúsztatta, és hazaindult.

A karácsony úgy telt, ahogy akkor szokott, amikor Vidra apja éppen börtönben volt. A szentestén anyjával kettesben ették a rántott pontyot. Pocsolyaíze volt, és a vastag, szürke bőr alatt zsíros, mert a rapsicok a közeli zsúfolt halastóból fogták ki. Anyja – mint ilyenkor rendesen – finom, régi balatoni pontyokról mesélt, amiket az apja hozott, aki halász volt, és talán jó is, hogy már nem él, mert lesülne a bőr a képéről, ha ilyen szar halat kellene az öregnek föltálalnia.

Nekem bezzeg föltálalod, pedig születésnapom is van, gondolta Vidra, de nem mondta.

Másnap reggel anyja összepakolta a csomagot, a konyhai mérlegre tette – előírták, hány kilót vihetnek be –, aztán elindultak a városszéli börtönhöz. Busz nem járt odáig, gyalog baktattak végig a Vorosilov marsallról elnevezett hosszú utcán. Elhagyták az utolsó épületet, havas szántóföld szegélyezte az országutat, istállók, gazdasági épületek körvonalai derengtek a ködben. Az ólmos szürkeségben egyre több kalapos férfi, berlinerkendős nő jött velük szemben, parasztgyerekek csúszkáltak a havas úton. A templomba, a tízórás misére igyekeztek a közeli majorokból.

Ellenséges pillantásokkal méregették a nőt meg a gyereket. Egymás fülébe sugdostak, rosszallóan ingatták a fejüket. Vidra behunyta a szemét, hogy ne lássa őket, anyjába kapaszkodott, de az rászólt, ne botladozzon, igyekezniük kell, mindjárt tíz óra.

Egy középkorú asszony, mintha csak a férjének mondaná, hangosan megjegyezte:

– Megy a tolvajné a kis tolvajjal a tolvaj férjéhez.

Vidra megtorpant, az asszonyra bámult, de anyja megfogta a kezét, és maga után rántotta.

– Miért nem válaszoltál? – kérdezte a fiú.

– Mit válaszoltam volna?

– Hogy nem vagyunk tolvajok.

Többet nem szóltak egymáshoz.

A börtön szürke bádogkapuja előtt nagyobb csoport várakozott. Fázósan topogtak, csomagjaikat lóbálták, néhány asszony ölben tartotta a vászonnal átkötött pakkot, a cigánycsaládok körül gyerekek kergetőztek.

– Szeretlek, Feri, ne félj, megvárlak! Józsi, anyád meggyógyult! – kiabáltak a hátsó kerítésnél a látogatástól eltiltottaknak.

A fegyőrök tíz óra után tíz perccel nyitották ki a nagykapuba vágott vasajtót, mogorván ellenőrizték a belépők iratait. Egy őrmester hangosan megjegyezte:

– Ahelyett, hogy otthon enném az ünnepi ebédet, ezeknek a kibaszott zsiványoknak a pereputtyával baszom az időt!

Vidra Zsolt lehajtott fejjel követte anyját. A csomagellenőrzésnél egy apró szemű törzsőrmesterhez kerültek, aki föltépte a papírt, és nagy élvezettel törte háromfelé a mákos bejglit, aztán egyenként fölemelte a morzsálódó darabokat, és azt játszotta, kést keres bennük.

Vidra anyja merev arccal tűrte, csak a homloka gyöngyözött a púder alatt, mert a látogatásokra a leggondosabban kisminkelte magát. Kis rókaszőr kucsmát viselt, dús vörös haját megmosta, ajkát vörösre rúzsozta, és szarvasbőr kesztyűjében inkább valami grófnőnek tűnt, mint betörőfeleségnek.

Már a többi motozó smasszer is őket nézte, röhögtek a darabokra tépett bejglin.

– Ezek a vörös spinék a legdögösebbek – jegyezte meg a szomszédos motozó.

Az apró szemű törzsőrmester abbahagyta a csomag túrását, és felé fordult.

– Ej, apám, mit tudnék én ezzel csinálni – mondta, és két kézzel újra beletúrt a csomagba. Mindketten röhögtek.

Vidra mélyeket lélegzett, nehogy elsírja magát, anyjára sandított, aki üres tekintettel bámult a semmibe. A terem sarkában meglátta apját, a hosszú asztal végénél ült, cigarettázott. Mintha csak étteremben lenne. Leadta a rendelést, és most várja a pincért, gondolta Vidra.

A törzsőrmester intett, hogy mehetnek.

Az apja nyomban falni kezdte a bejglit.

– Jól nézel ki – mondta az asszonynak.

Majd tele szájjal magyarázni kezdte Vidrának, hogy a szakmunkásképzőben ő volt a legjobb szakrajzból, mire felesége gúnyosan megjegyezte, hogy ahhoz képest nem vitte túl sokra. Ezen aztán összevesztek. A férfi gyanúsítgatni kezdte a feleségét, hogy biztosan szeretőt tart. Talán többet is. Vidra anyja pedig a férje cellatársát kezdte emlegetni, valami Lacit, aki biztosan jól helyettesíti most őt.

A fiúval nem törődtek, szokásos játékaikat űzték. Vidrának megváltás volt, amikor a fegyőr elkiáltotta magát.

– Vége a beszélőnek! Elítéltek a cellájukba!

A börtönlátogatás egy szentmisényi ideig tartott, visszafelé az úton ugyanazokkal találkoztak. Gyónás és szentáldozás ide vagy oda, ugyanolyan megvetéssel nézték őket, éppúgy sugdostak róluk, és az asszony újra letolvajozta őket.

– Ugye mondtam, hogy elfelejti a születésnapomat – szólalt meg Vidra.

Az anyja nem válaszolt. Aztán egész úton hazafelé hallgattak.

A tanítás első napján, egy január eleji hétfőn, sokan érkeztek szaloncukrokkal. Barna, fehér és rózsaszínű kemény cukorkák voltak ezek, és mindenki a barnát akarta. Három rózsaszínt és két fehéret lehetett kapni egy barnáért, aminek íze a csokoládéra emlékeztetett. Vidrának abban az évben nem volt szaloncukra, nem állítottak karácsonyfát. Távolról figyelte a cukorbörzét, aztán jött a földrajztanár, és megkezdődött az első óra.

Az óra végeztével, a szünetben, mielőtt felállhatott volna a padból, mellélépett egy osztálytársnője, a szemébe nézett.

– Új tollad van, Vidra?

– Látod – vette kezébe Vidra a krokodilmintás tollat.

– Honnan van? – kérdezte a lány.

– Karácsonyra kaptam.

– Hazudsz! Ez az én tollam! – emelte föl a lány a hangját, mire többen köréjük gyűltek.

Kivette a fiú kezéből, lecsavarta a kupakját, és a keskeny aranykarimát a szeméhez emelte.

– Itt a nagy M, amit apám kapart bele, ez azt jelenti, hogy Márta – kiabálta, és körbemutatta a tollat, hogy mindenki lássa a bizonyítékot.

Vidra szeme elé tolta, ő is láthatta, hogy a rézcsíkba egy apró M betűt véstek. Eddig nem vette észre, most, a földrajzórán írt vele először.

Addigra az egész osztály köréjük gyűlt.

Vidra a lányra nézett, aztán a távolba, mint az anyja, mikor a smasszerok szórakoztak vele.

– Tolvaj! Tolvaj! – kiabálták többen is.

Vidra érezte, ahogy az anyján megfigyelt lárvaálarc a képére fagy.

– Tolvaj, mint az apja – mondta a Márta nevű lány barátnője –, hát mit vársz tőle?

Vidra mozdulatlanul bámult a semmibe, a csődület oszlani kezdett, és hamarosan egyedül maradt a teremben.

Előző részek:

Kerékgyártó István: Rükverc – 2.

Kerékgyártó István: Rükverc– 1.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top