Ad puszit, de nem fújja ki az orrát. Ragoz, de nem foglalkozik a hasonulással. (A hasonulással amúgy is csak kivételes, de jobbára semmilyen értelemben nem foglalkozik.) – Darabos Enikő babablogja
Azt mondja Máté, hogy madárval. Odaszólok neki, hogy nem madárval, hanem madárral. Vigyorog, és dacosan kivágja, hogy csakazértis madárval. Vagy azt mondja, nem kinyitom ki. Ami azt jelzi, hogy érzi, érzékeli a tagadó formában hátravetett igekötőt, de nem érzi, hogy ne tapadna szorosan a szóhoz, azért kimondja szókezdetként is, biztos, ami biztos. Vagy üldögélünk, borús délután, családi döglés, csöszmörög úgy magában, egyszercsak felfigyelek arra, hogy a nonszensz szavak közé keveredik a Mókuska, mókuska. Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg, skandálja és elismerően mosolyog, mikor látja, hogy észrevettem.
Miket tudhat ez, atyaisten!
Tudja például, hogy ha hirtelen zuhanni kezd rád egy bazinagy vasrács, amilyen gyorsan csak tudod, hasra kell vetned magad. És mostmár én is tudom, bár nem mondanám, hogy ne okozott volna nehéz pillanatokat ez a tudás. (És inkább nem gondolom el a kedvező szög eltalálásának módját és idejét.) Állok ugyanis a soproni géptehénnél, itt ilyenek vannak, mész, megállsz, kivárod, míg a néni megtölti a 4-5 literes demizsonját, heti adag, derékfájás, meg a buszok is…, aztán bedobod az aprót a géptehénbe, megnyomod a tőgygombot, és jön a tej. Szóval, állok ott, és mézédes anyai mosollyal ajkamon nézem, ahogy kisfiam tőlem alig kétméternyire milyen kedvesen elcseveg a kenyérboltos nénivel. (És hintáztál a játszótéren? Ühüm. És homokoztál is? Ühüm.) Miközben természetesen valamivel azért le kell kötnie magát, hát izélgeti azt a böhömnagy vasrácsos ajtót ott a falon. De milyen remekül elvannak, csorog a mézédes mosoly a keblemen.
Egyszercsak aztán iszonyú csapódás, dörej, a világ omlott össze, a tartóoszlopok szakadtak be, az én kisfiam hason fekve üvölt, feje kilóg a rács egyik résén, a néni visítva szétrúgja a pultot, én ugrok és széthányom a tejespalackomat, pénzestől, kulcsostól, jesszusanyám, most mi lesz?
Máté szolidan üvölt.
Az első az, hogy megemeled a rácsot, legalább az ne nyomja. A feje viszont be van szorulva. Következésképpen egyik kezeddel fogod a vasrácsot, míg a másikkal megpróbálod a fejét kivezetni a rácsból. Illetve őt valahogy rávezetni, hogy ki kellene húznia. Átfut a fejeden, hogy nem fog kiférni. Beszorul a gyerek, le kell vágni róla a rácsot. Máté szolidan, ám kitartóan üvölt. Fogod a rácsot, vezetnéd a fejét, nem húzhatod, hát mégse húzhatod át a fején azt a kurva rácsot! Fogod a rácsot, simogatod a fejét, hogy húzd ki, kisfiam, húzd ki a fejedet, kérlek, nincs semmi baj.
Akkor tesz egy fejmozdulatot, és kiszabadul. Valahova eltűnik, valakik kiemelik a kezemből a rácsot, és már kapom is fel, végre felkaphatom az ölembe. Ez a legnagyobb szabadság – érezni a testeden a testét. Még ha remegsz is, mint a húsvéti kocsonya. Remegtek együtt.
A néni hirtelen amolyan pillangóeffektusos sorsfelfogás értelmében dadogva mondikálja, hogy jaj, látod, jobb lett volna, ha be se jössz. Ezt, érdekes mód, meghallottam. Miért lett volna jobb? Mikor milyen jót beszélgettek, csorog vissza mézédes anyai micsodám, és mondom is a néninek hangosan, hogy ejnye, dehogy, hiszen milyen jót beszélgettek. Kit nyugtatok, a nénit, a fiamat vagy a negatívumokat próbálom elegyengetni, nyomokat a lélek finom homokjában?
Este, mikor altatom, eszembe jut a látvány. Nem a látvány jut eszembe, hanem belém csap az élmény. Vagy nem is, a robaj. A tartóoszlopos összeomlás. És az altatástól elernyedt testemen belerándul a hús. Belerándulok az idegbe, édes fiam.
{jcomments on}
