avatar
2012. május 4. /

Kerékgyártó István: Rükverc

chinese-man-smoking

Kerékgyártó István Rükverc című könyve június elején jelenik meg a Kalligram kiadónál. A megjelenésig minden héten közlünk egy részt a könyvből.

A nagy buli

Az öregember feláll a fehér műanyag székről, a fia elé lép, a füléhez hajol, és belesúgja.

– Zsolti, nagy bulira készülök.

– Miféle bulira? – kérdi a fia.

– A nagy bulira. Érted? A nagyra.

A fiú eltolja magától az apját, int, hogy üljön vissza. Hosszan nézi az arcát.

– Hány éves vagy?

– Hatvanöt.

– Kinézel hetvennek. Üljél te csak a seggeden, és örüljél, hogy lyuk van rajta. Nem rohadtál eleget a sitten?

– Huszonkét évet ültem összesen. És ha azt hiszed, hogy öregebbnek nézek ki a koromnál, akkor tévedsz! Nem igaz, hogy a sitten gyorsabban öregszik az ember. Éppen fordítva! Rendszeres élet, rendszeres kaja, ugyanabban az időpontban fekszel és kelsz. Meghálálja a szervezet. Mikor kint voltam, mentem bele az éjszakába, piáltam, hajtottam a kurvákat. Látod, ez öregít. A bent töltött idő nálam feleződik. Ötvenötnek érzem magam.

– Érezd magad harmincnak vagy tíznek. Leszarom. Vén fasz vagy – mondja a fia, miközben elfordítja a tekintetét. A sarokba bámul. Aztán folytatja. – Hőzöngő vén fasz vagy.

Cigarettát vesz elő, rágyújt.

– És te mennyi vagy, nagyokos? – kérdi az apja. Közelebb húzza a székét, megfogja fia fejét, és maga felé fordítja. – Na, mennyi vagy? – ismétli a szemébe nézve.

– Harmincnégy.

– Negyvennek nézel ki! – visszahúzza a székét, és elégedetten hátradől. – Na, jólesik, ha öregítenek?

– Leszarom. Ha meg annyinak nézek ki, hát miattad. Milyen gyerekkorom volt nekem? Karácsonykor is a sittre jártunk anyával, vittük be a kaját. Hát mit törődtél te velünk? Mindig csak magaddal. Feltörtél valami széfet, aztán leültettek. Mindig leültettek. Balfasz voltál, részegen eldumáltad, vagy egyszerűen elcseszted.

– Mi az, hogy elcsesztem?

– Tudod te azt jól – legyint a fiú. – Anya gürizett, kereste a pénzt, te meg követelőztél, hogy mit vigyen be a beszélőre. Ha kint voltál, akkor meg kurváztál – sorolja, fejét a sarok felé fordítva.

– Na, jól van, inkább arról mesélj, milyen a melód!

– Hát milyen egy csálinger melója? Rohanok tíz tányérral, aztán nyalom a vendég seggét a jattért, mert a fizetés kétezer forint. Elég az, mondja a főnök, úgyis kapok jattot. Gebinbe vette ki.

– Az mi?

– Mindegy. Az, hogy ő jól jár, én meg szívok.

– És jó a főnök?

– Azt se tudod, mi az, hogy jó főnök. Hát sosem volt főnököd. Neked csak cellaparancsnokaid meg őreid voltak.

– Azt hiszed, a börtönben nincsenek üzemek? Hát civil főnökeim voltak nekem az asztalos üzemben, a kötélgyárban, a …

– Hagyjuk, fater, inkább gyújts rá. Addig se dumálsz, amíg szívod – nyújtja a cigarettásdobozt.

– Mi ez? – kérdi az öreg.

– Filtol.

– Buzi vagy te, Zsoltikám? Mentolos szarokat szívsz?

– Kérsz, vagy nem?

Az öreg kivesz egy szálat, megnyalja a végét, gyúrogatja a dohányt. Vidra tüzet ad. Apja mélyet slukkol a cigarettából, aztán szabályos karikákat ereget a plafon felé.

A fia, akár gyerekkorában, megbabonázva nézi, ahogy a karikák remegve emelkednek, aztán lassan szertefoszlanak.

– Összeraktam a nagy buli tervét. Ezt nézd meg, Zsoltikám – kurjantja az öreg, mikor ráun a karikákra.

Az ágy alól bőröndöt húz elő, rajta méretes lakat, nyakából leakasztja a kulcscsomót, az egyik kulccsal felnyitja, egy fémdobozt vesz ki belőle, egy másik kulccsal ezt is kinyitja, aztán a fali kapcsolóra törülközőt akaszt, és előhúz a dobozból egy kockás noteszt.

– Azt minek tetted oda? – mutat a fiú a törülközőre.

– Gyanús, hogy kamerát raktak a kapcsolóba. Na, ezt nézd meg!

És fia orra elé tartja a nyitott noteszt. A telerajzolt oldalon nyilak, számok, jelek.

– Mi a lófasz ez?

– Nem érted, mi? Rejtjelezve van – nevet az öreg.

– Akkor meg mit mutogatod?

– De neked elmondom. Az egyetlen fiamban csak megbízhatok.

Újra megfogja a fia fejét, a szemébe néz.

A fiú elrántja magát.

– Hoztam banánt, egyél!

Előhúzza a táskájából.

Apja forgatja a kezében a banánt, megszagolja, leharapja a végét, kiköpi, szakértő mozdulatokkal hámozza, majd nagyot harap belőle.

– Egy uzsorást könnyítünk meg, Sanyi lesz a sofőr, meg ő falaz. Vendel meg én fúrunk – mondja tele szájjal.

– Ők már tudják?

– Még nem, de időben szólok nekik. A tetőn át megyünk be a szomszéd házból, tűzfalat bontunk, aztán átütjük a stukatúrt, úgy mászunk le a szobába, és ott vár bennünket…

– Az uzsorás egy vadászpuskával.

– Hülye vagy, Zsolti, ezzel ne viccelődj! Mikor nyaral az ürge, akkor megyünk. Szóval ott vár bennünket egy GST, egy London márkájú trezor, tizenhárom centis többrétegű acélajtóval, huszonötös acélhevederekkel…

– És ti ezt megfúrjátok.

– Meg, Zsoltikám. Adunk a kicsinek. Még hogy mangán acéllappal védett zárszerkezet! Tudom én, hogy bánjak el egy ilyen mackókisasszonnyal. A duci mackólánnyal.

– Hülye vagy te, fater. Téged nem is az izgat, mi van benne, hanem az, hogy ki tudod-e nyitni.

Az öreg nem válaszol, csak ingatja a fejét és nevetgél.

– Zsoltikám, kéne nekem egy spéci Black and Decker, tudod, olyan…

– Persze, spéci fúró rendel, az ágy melletti asztalhoz! Aztán még mi a faszom nem kéne? Hagyjál már! Na figyeljél, hoztam nápolyit, ebben a zacskóban van. Ez meg a barackbefőtt.

– És a Jolán hogy van? – kérdi az öreg, mikor lenyeli az utolsó falat banánt.

– Na, eszedbe jutott, hogy unokád is van?

– Tudod, mennyi a dolgom. Zárni mindent, mert lopnak, mint a szarka. Tervezni a nagy bulit. De ne hidd, hogy nem jut eszembe Jolán. Most volt a hetedik születésnapja – mondja, föltépi zacskót, és belemarkol a nápolyiba.

– Kilencéves. És télen van a születésnapja. Legalább ne beszélnél össze-vissza. Egyél, és maradj csöndben!

Az öreg Vidra fölpattan a székről, egy nápolyiszelet a földre hull. Kapkodó mozdulatokkal kigombolja a sliccét, és vizelni kezd.

– Ott a vécé a folyosón – mondja halkan a fia.

Az öreg nem válaszol, lefelé néz, minden figyelmét a vizelésre összpontosítja, vékonyka sugárban csorgat. A barna linóleumon először kis tócsába gyűlik a vizelet, majd továbbfolyik, egészen a nápolyidarabig.

A fiú nézi a húgyban ázó nápolyit, aztán kimegy a folyosóra.

– Nővérke! Valaki! Jöjjenek!

Kicsapódik egy ajtó, testes szőke asszony érkezik, félretolja a fiút, és kiabál.

– Nem megmondtam, Vidra bácsi, hogy elég ebből!? Hányadszor mossam még ki a húgyból? De ennek vége! Pelenkát kap!

– Nem akarok pelenkát. Zsolti, mondd a Gittának, hogy nem akarok pelenkát – nyöszörög az öreg, még mindig a tócsa előtt álldogál kigombolt sliccel, a péniszét szorongatva.

– Jól van, fater, majd jövök, ha lesz időm – int a fiú, kilép a szobából, és elindul a folyosón. A nő utánaszalad.

– Tudja, hányadszor csinálja ezt?

A fiú előkotor a zsebéből egy ötvenest, négyfelé hajtja, a nő köpenyzsebébe dugja.

– Adjanak neki pelenkát.

– Azért rendes maga, hogy mindig jön – mondja a nő, miközben a zsebében az ötvenest morzsolgatja. – Kevesen járnak be. Szégyellik, hogy itt van a papa. Pedig, látja, jó dolguk van. Mi senkit sem kötözünk le. Mesélt magának is a nagy buli tervéről?

– Tervei, azok mindig voltak – legyint Vidra, és sietősen a kijárat felé indul. A nővér utána ered. Inkább magának, mint a nőnek morogja.

– Semmi sem változik. Csak akkor a börtönbe, most meg ide hordom neki a kaját. Hozom a nápolyit, a befőttet, és hallgatom a hülyeségeit.

– Mit mond, mit hozzak? – kérdi a nővér egy lépéssel lemaradva.

– Semmit. Nem magának mondtam.

Már lépne ki az udvarra, mikor a visszhangos folyosón végighullámzik apja reszelős hangja.

– Zsolti, ha jössz, hozzál Balaton szeletet, tudod, mennyire szeretem!

{jcomments on}

Megosztás: