A kerítésen túl, az ott egy film. Nagyon hosszú, nem érdemes végignézned. Ők a szereplők. Statiszták, akik már egyszer meghaltak valami régi háborúban. Akár a rokonaid is lehetnek. (Hartay Csaba horrorprózája)
1993 márciusa. Ákosék alkonyatkor kimennek a nyúlzugi kanyarba, hogy egy mólóról valami megdöbbentőt mutassanak Shadónak.
– Olyan más most a Körös. Nagyon leengedték a vizét, ennyire nem szokták, főleg nem tavasszal. Meg olyan vöröses a színe. Nem?
– Ne törődj vele, gyere ki a móló végébe, mutatunk valamit. Gyere, bátran! Gyere már, egy jó poén lesz, nyugi. – hívogatja Norbi Shadót a partra.
Shado léptei úgy kopognak mólón, mintha fémből lenne a cipőtalpa. Ákosék a stég végén állva elkomorodnak, majd mindketten a mélybe mutatnak. Shado félve pillant le.
– Ne idegesítsetek már. Mi az ott az iszapban? – kérdi döbbenten Shado.
– Az, aminek látod. A Körös nem hazudik. Az ott egy halott öregasszony. Most, hogy leengedték a vizet, ezek a régi gyilkosságok mind láthatóvá válnak. Te ölted meg, még a nyáron, nem emlékszel? – kérdi Norbi.
– Semmi ilyesmire nem emlékszem. Nyáron megöltem egy nénit? Ez valami bunkó vicc, fejezzétek be!
– Nyugi, mind megöltünk már embereket, de ez a tied. – Ákos beleköp a vízbe.
– A kurva életbe. Tényleg? A kalapja viszont most is szép. És hogy szorítja a táskáját még mindig. Mi lehet benne? – kérdi tőlük Shado.
– Kagylók, mi más. Ezeknek a halott embereknek a táskáiba mindig beköltöznek rákok, kagylók. De gyere csak be a telketekre, nézd meg, mit műveltek a betörők odabent a faházatokkal.
A döbbenettől lassú léptekkel csoszogó Shadót Ákos és Norbi bekíséri a telkükre. A kerítésen túl szétvágott ágyneműk bolyhos belei püffedeznek, mellettük kidőlt pozdorjafalak és szemét mindenütt. Zacskók, frissen ásott gödrök, madártollak, hátul egy ló fekszik.
– Ezek mindent szétbasztak. És az a ló?
– Ezzel jöttél ki, nem él, elfáradt. Belehalt az útba. – mondja neki Ákos.
– Uramisten ti is látjátok? Azok ott mind törpeharcsák. Hogy kerülnek a veteményesre?
– Ott élnek, a föld alatt, de naplementekor előjönnek. Nem bántanak, csak éjjel. Ilyenkor még aránylag nyugodtan futkároznak.
– De, Norbi, ez hogy lehet? Lábuk van? A törpéknek?
– Sok kis apró lábon járnak. Ezek azok a törpék, amiket nem fogtatok ki Ákossal. Kijöttek utánatok, és most itt élnek a földben. Ne beszélj róluk, mert hallják.
A kert mögött a nap vízszintes sávban mozog, úgy megy le. Illetve nem akar lemenni, nem tud, csak halad a horizonton. Minden narancsfényben tocsog. Hátul, túl a kerítésen sötétlő alakok hajoldoznak, mintha kapálnának, vagy keresnének valamit a földben.
– Kik dolgoznak ott, a szomszédban? Nem látom az arcukat az ellenfény miatt. – Shado hunyorogva néz körül.
– A kerítésen túl, az ott egy film. Nagyon hosszú, nem érdemes végignézned. Ők a szereplők. Statiszták, akik már egyszer meghaltak valami régi háborúban. Akár a rokonaid is lehetnek. – sorolják neki Ákosék.
– És meddig esteledik itt szerintetek? Már egy ideje csak alkonyul, de nincs változás. – mondja Shado.
– Addig esteledik, ameddig izzadsz. Itt egy törölköző, töröld meg az arcodat. – Ákos leakaszt egy vérfoltos rongyot a meggyfáról, majd Shado felé nyújtja.
– Kösz, de ez nedves. Vér?
– A néni vére, amikor meg akartad ölni, fázni kezdett. De már hiába csavartad rá a törölközőt.
– Ilyen gonoszak vagyunk? – kérdi tőlük Shado.
– Ez nem gonoszság, ezek csínytevések. Mindenkinek van valami bűne. És ha leengedik a Köröst, akkor ott lesz az iszapban. Csontok, táskák, bármi. Ákosék mólója előtt egy kisfiú alszik a mélyben. Lehet, hogy Asztalos Pesztike hullája, vagy másé. A biciklije kormányát fogja. Szorítja. Ha csendben maradunk, hallani, ahogy csenget. Ott van az iszapban. A bűnöd. A te bűnöd is. De ne vedd a szívedre túlságosan. – sorolja Norbi.
– Büntetés? Ezért büntetést fogok kapni. Biztosan. Ezért engem megbüntetnek.
– Milyen büntetés? Soha nem derül ki. Elévült. Pár hónap alatt elévülnek ezek nyári viccek. Nevessél már! A néni régóta készült a halálra, te pedig megviccelted. Felfogás kérdése. – mondja Ákos.
– Mitől vagytok ilyen magabiztosak?
– Mert megmutattuk végre neked a bűneidet. Hiába nem emlékszel, hogy néniket öltél volna, itt van a teste, te tetted. Akkor boldog voltál, és ez a lényeg. – mutat Shado felé Norbi.
– Mintha valami derengene. De nem én öltem meg, csak láttam, a tévében, ahogy megfojtják, vagy lelövik. Tényleg nem én voltam. De ki kell onnan szedni, vagy mi lesz? Mi lesz velünk, ha kiderül? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz, ha kiderül? És ez ki? Ki az, aki lökdös? Valaki van még rajtunk kívül a telken?
– Csak anyukád. Időben el kell indulnod, hogy beérj a városba. Ne mondd el neki, mi van itt kint, ne sopánkodj, ne okozz neki csalódást. – suttogja Ákos.
– Kisfiam! Attila! Keljél, mert nem fogom még egyszer meghallgatni az osztályfőnöködtől, hogy megint nem jársz be, keljél, tankötelezett vagy, érted? Keljél, ott a pirítósod és a teád, haladjál. Na, ne hozz ki a sodromból. – rázza fel Shadót anyukája reggel hétkor a Szabadság utcai lakásukban.{jcomments on}
