A sarlatán a sátán ellensége, de ettől még nem kell szeretni. (
A sarlatán a sátán ellensége, de ettől még nem kell szeretni. A gyerek fejében ilyen rend születik ismeretlen szavakból. Nem számít, hogy később megismerheti mindennek az igazi jelentését, ezek a viszonyok erősek maradnak. Időnként pedig mintha ez a régimódi, naiv szürrealitás szervezné az életet.
Anyám köhögött és fogyott, apám hiába vitte szakrendelésre, magánorvoshoz, sokáig nem derült ki, mi lehet a makacs hurutos köhögés oka. A természetgyógyász inkább fiatal, mint középkorú nő, szerencsés génekkel. Üde jelenség, állítólag nagyon jó társalgó. Erről mi nem győződhettünk meg, mert ráripakodott anyámra: az a baj, hogy túlságosan a szívére veszi a család gondjait; ezt nem szabad, lazítson, törődjön többet magával, kevesebbet velünk. Nyilvánvaló volt, ez a nő tényleg ilyen könnyedén ad tanácsot bárkinek, akivel korábban nem találkozott, akivel három mondatot, ha beszélt. Amit mondott, azt persze mindegyik beteg családanya szívesen hallaná, függetlenül attól, mi az igazság. Érezte ezt anyám, de szerintem neki is jólesett a diagnózis, mert igaz volt. Fizetett-e érte, nem tudom. Mások biztosan. Ezen a módon, a gyógyítás hálátlanabb munkáját előzékenyen átengedve az orvosoknak, elég jól el lehet boldogulni minálunk. Sajnálom, de azt kívántam, bárcsak megszégyenülne ez a nő a tudományával együtt.
Anyámon elvégeztek egy újabb, nagyon fájdalmas vizsgálatot. Mintát vettek a tüdejéből, és az eredmény pozitív lett, vagyis rossz. Aggódtunk, nehogy rosszindulatú legyen a daganat, az lett. Azt kívántuk, hogy legalább ne a rosszabbik fajta legyen, hiába. Ahogy lehetett, hazajött a kórházból, a köhögés is alábbhagyott hosszabb időre, a betegség mégis jelenvaló volt és megszokhatatlan, mintha mindnyájan idegen emberek kopott ünnepi ruháit viselnénk. Láttam, hogyan pusztul anyám legendás számmemóriája, torzul gyönyörű kézírása. Beszélt hozzám az ágyból, és nem értettem a szavát, pedig, gondoltam, biztosan kér valamit. Odahajoltam, a fülem már az arcát érte, hátha úgy meghallom, de ilyenkor nem szólt, hanem puszit adott az arcomra, és mosolygott.
A természetgyógyász, mintha rokonok volnánk, a temetésen megölelte apámat, és azt mondta, hogy ha segítségre lenne szükségünk, nyugodtan hívjuk. Köszöntük, nem hívtuk.
Húsvét hétfőn a házuk előtt mentőautót láttam. Azt kellett hinni, épp előttük lett rosszul egy locsolkodó, akit bevittek a házba, hogy kényelmesebb körülmények között téríthessék magához. Aztán nyílt a kapu, és a természetgyógyász férje a derekára szorított kézzel, előre dőlve botorkált ki az autóhoz a mentőtiszt után, mögötte az asszony. Láthatta mindenki: ez vesegörcs. Biztosan kőtől. Nekem is volt már, tudom milyen. Kifejlődése attól függ, van-e rá hajlamunk, másodsorban pedig az ételektől. A vesekő a helytelen életmód üledéke. Nem káröröm volt, amit éreztem, hanem megilletődöttség. Ha így válna valóra minden, amit kívánok, ahhoz végképp nem lehetne hozzászokni.
(fotó:harmonet.hu)
{jcomments on}
