A Győri Műhely ez évi 2. számáról

Muhely borito1

Megjelent a Győri Műhely ez évi második száma, amelyből Lábass Endre: Szindbád eltört csontjai és a szerelem című prózáját ajánljuk, és bemutatjuka szám tartalmát.

LÁBASS ENDRE

Szindbád eltört csontjai és a szerelem

Úgy alakult, hogy gyerekkorában egyedül élt. Szülei persze voltak, katonásan szigorú apja és finoman nőies, törékeny kis édesanyja – akit el is tört a papa. De naphosszat egyedül ült az ablaknál, vagy a tölgyfa polcokat mászta a félhomályos szobákban, mint a halálmegvetően bátor felnőttek az égbenyúló hegyeket, nem pedig a többi gyerekkel játszott valami virágokkal teliültetett angyalkertben. Számára tényleg mennyországnak tűnt az óvoda, ahol együtt játszanak az emberek. – És most üljetek körbe, és fogjátok meg egymás kezét – búgta délelőttönként a macskaszemes rádió egy fiatal nő igéző hangján – de Szindbád képtelen volt egyedül körbeülni, csak törökülésbe ült hát, és jobb kezével megfogta bal kezét.

Nem voltak túl nagyok e kezek, gyönge kis szövetség volt ez, kitartani egyedül. Akkor még nem gondolt persze ilyeneket, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy a legkisebb, legügyetlenebb gyerek is, aki még fejenállni sem tudott soha, meglepően korán átél olyasmi érzéseket, amiről a felnőttek azt hiszik, hogy csak az övék, és nagy nehezen, úgynevezett szellemi fejlődéssel és tengernyi tapasztalattal érték el azt, ennek jegyében megtagadják mindenki mástól, aki szerintük még nem élt annyit, mint ők, ez alatt persze igazából azt értik, hogy nem élte napról-napra percről-percre épp ugyanazt az életet, hiszen csupán a saját megélt perceiket tartják magukban valódi percnek, csak az ő megélt pillanataik irizáló gyöngyszemeiből áll össze az igazi tudásig vezető egyetlen útvonal. Na persze. Szindbád tehát kicsi volt, és törökülésben ülve sírt a nagyszobában, a fekete ágyon.

Egy-két sráccal jóban volt a ronda, vöröstéglás iskolában, a legszebb lányokat egyenként hazakísérte minden délután – ebben szerencséje volt, Vica, Anni és Gizi egy irányban lakott. Együtt mentek hazafelé, csak hozzájuk kellett csapódnia, mintha ő is arrafelé járna haza. A Mária térnél felkanyarodtak a Szabó Ilonka utcára, végigsétáltak a kis háromszegletű játszótérig, ahol a Donáti utca egy ipszilonnal becsatlakozott. Arrafelé lakott Vica, fehérspalettás ajtajú franciaablakok mögött, a legfelső emeleten – ablakukból át lehetett látni egészen Pestig, a háztetők fölött. Talán innen eredt Szindbád kitalációja, hogy a szép lányok valamiképpen összefüggnek a szép, azaz messzire nyíló kilátással – a Szabadsággal.

Gizi a tér másik oldalán lakott, a Donáti utcán, egy nagyon régi földszintes házikóban, időhomályos lakásukban ennek megfelelően görbe kardok függtek a falon. Ám Gizi bátyjának, Jocónak voltak a legklasszabb katonái – tíz centis amerikai tengerészgyalogosok műanyagból, angol nyelvű titokzatos feliratokkal a talpukon. Egy ilyen tengerészgyalogos tíz olyan egyforintos műanyag indiánt ért, amit Szindbádnak bevásárláskor mamája vett Gizi bácsi minitrafikjában a Batthyány téri csarnok kapuja alatt. Egy gyalogos indián tehát két ötvenfilléres fagyigombóc árába került, a lovas már kész torokgyulladás volt, egy óriási négygombócos fagyit ért. Öt lovas – vagy, ugye, négy gombóc – meg a mondott műanyag USA tengerészgyalogost. Az volt a legnagyobb érték.

Mire a Hunyadi János útra értek, Szindbád már csak Annit kísérte, a többiek hazaértek. Titkos kedvence volt Anni, nagyon is jó volt tehát a hazakísérési sorrend, vele lehetett együtt legtovább, és e szelídszemű lánytól búcsúzott el, mielőtt hazasétált a majdnem öt méter magas szobák szövevényéből álló labirintusba, ahol aztán egész délután rettegve várta a liftajtó csapódását, a folyosó billenőajtajának nyikordulását és az ismerős hosszú, kemény lépteket. A félelmekkel szemben jó ösztönnel Anniból merített erőt. Életmentő lánybarátai tehát voltak már gyerekkorában is, ám az úgynevezett közösségről már megint semmit nem tudott, még mindig nem ült a földön olyan körben, ahol az embernek jobbról és balról is fogják a kezét.

Visszatekintve, valami átoknak látja ezt az egészet a hajós, mintha létezett volna az égben egy különleges, egy kegyetlen szabály, egy megegyezés, mintha valamikor régen, észrevétlenül eladták volna őt, és csak azzal a feltétellel talál életmentőkre majd az elkövetkező évtizedek során, hogy egyedül kell maradnia. Magányos életét tartották tehát fenn valami ismeretlen okból, élhetett, ha akart – vagy egyáltalán nem akart, de meghalni nem mert –, ám egyedül kellett maradnia szigetén.

Az állatok állítólag – tehát az emberek szerint – soha nem játszanak. Mennyire örült Szindbád a hírnek, hogy a mezei nyulak a Hold fényében táncot lejtenek! Sőt, talán nevetnek is, és vidáman rázzák hosszú fülüket! Szindbád valamikor, a sötét erdőben – igen, élete felén –, udvarolt egy lánynak, és Szilvinek volt egy nagy fekete kannyula. Vagy, persze, a kannyúlnak volt egy jó kis nője. Mikor aztán a hajós egy alkalommal vad vágyaitól vezérelve ész nélkül meglátogatta e lányt, a nyúl közéjük vetette magát a kanapéra, és égetően forróak voltak a féltékenységtől a puha, szőrös, fekete fülei. Tehát a nyulak nem hogy játszanak, de féltékenységre is képesek! Ami egészen emberi magasságokba emeli e bogyózó mezei vadakat. Egészen más megvilágításba – ami alatt megítélést értenek.

Anni hazakísérése melegséggel töltötte el szívét, akkoriban varázslatot érzett a lányok arca mögött, most is emlékszik, mennyire elbűvölte például a hangjuk –a kislánynak éppen olyan varázslatos, asszonyos hangja lehet, mint amilyen majd felnőtt nő korában lesz, amikor ezzel a hang árnyalattalmár majd az igazit bűvöli el, azt az embert, aki mellett, mint mondani szokták, végül kiköt.

Ezzel a széphangú lánynak lényegében megszűnik az élete, a hajós kiskorában ezt gondolta. Nem tudni, mennyire volt igaza. Anninak kicsit mélyzengésű volt a hangja, mondjuk bársonyos, és nagyon szelíd volt a tekintete. Vagy csak erre a kisfiúra nézett szeretettel, aki persze soha nem lett a társa.

Anni egy ismeretlen férfi társa lett – egy felnőttel állt össze! De akkor már rég szétrepítették az iskolából hazasétáló kis csapatot az évek. Mondjuk harminc év, nem is tudom, mennyi, eltelt az élet. És egy napon Szindbád még egyszer ott állhatott a régi lány mellett, akinek már gyerekei születtek az ismeretlentől.

Feltámadt benne minden gyerekkori érzés, amit annak idején hazafelé érzett. Az első szerelem szívünkben kavart varázsillata. Többen voltak a teremben, ittak-beszélgettek, „megosztották emlékeiket”. A hajós egyszer csak ott állt a lány mellett, akit a legmesszebb kísért, akivel a legmesszebb ment harminc évvel azelőtt.

– Akarok neked valamit mondani – szólt a lány, akarok neked valamit mondani, régóta rájöttem, de nem találkoztunk, nem tudtam, hol laksz, mi van veled, de most nagyon jó, hogy itt vagy. El akarom mondani, hogy… tudom, mit tettek veled.

Szindbád egyből tudta, miről van szó. Tél volt a múltban. Ötödikes lehetett. Nagy tél volt. A mesebeli, emlékezetes telek egyike. A bérházakról lassított felvételen, pokrócként hömpölygött a néma utcára hótakaró, az emberek hóba vágott ösvényeken jártak, mint lövészárkokban. A hófalak elnyelték a zajokat, némán mentek az autók – kevés autó járt még az utakon, csak Volgák meg Pobedák. A hajós nem tudott fejen állni, és ezzel felidegesítette a tornatanárt, aki erre mondott a fejformájáról valami bántót. Szindbád annyi év távolából már nem emlékszik, hogy a bántás mi lehetett, azonban örökre megjegyezte a köpcös, izmos kis tanár utolsó mondatát, ezt már az öltözőbe lépve mondta a többiek felé – puhítsátok meg a libást. Mindenki felöltözött, az összes kisfiú vállára vette hátizsákját, Szindbád is elindult, végig az Iskola utcán, hazafelé.

Tetszett neki az a hatalmas hó. Meg a szinte éjszakai csönd. Akkor meglátta maga mögött a többieket. Vagy tízen voltak, az összes fiú, tán csak Balázs hiányzott… és Gyuri. A többiek mind ott jöttek mögötte nevetve, és egyre gyorsabban közeledtek. Nem gondolta, hogy el kellene futni. Ez hiba volt. Utolérték és belökték a kocsik alá. Most, ahogy visszagondol, nem is tudja, a vastag és egy kisfiúnak messze a feje fölé magasodó hófalakon hogy nyílhatott az a rés. Kiesett az útra a kocsik közé. Nem ütötte el az autó, mondtam, akkor még ritkán, percenként jöttek járművek, de valahogy talán a parkoló kocsik közé esett, ez sem biztos, csak arra emlékszik, hogy eltört a keze és a lába, meg hogy vérzett, és ekkor eszébe jutott, hogy ez lehet a puhítás. Valahogy hazamászott, de véres volt, és otthon egyből kapott egy egetverő pofont. Édesapa megijedhetett.

Erre célzott most Anni, negyven év után, az osztálytársak támadását jegyezte meg. Hm. Nem tudni, honnan tudta. Érdekes. Ki gondolta volna, hogy a lányok is megtudták a dolgot.

Akkor pár hétig nem kellett a ronda iskolába menni. Lázasan feküdt otthon és ijesztő meséket olvasott. Különös hangulatot keltettek az emberben azok a betegágyban olvasott mesék, a betegség is kicsit olyan otthonos, körülölelő érzés volt, mint majd a szerelem. Mert a régi dolog e késői megértése az öreg Szindbád számára maga volt a szerelem, hiszen Anni hangja abban a pillanatban, mikor kimondta – Tudom, mit tettek veled. Már értem. –, éppen olyan volt, mint amikor régen, a Hunyadi János úton, hazaérve elköszönt.

Műhely 2012/2.

Tartalom

Seamus Heaney: Érzésből szavak (Mesterházi Mónika fordítása)

„… a költészet meglátás, a költészet feltárja az ént az én számára, visszaadja a kultúrát önmagának; a versek a folytonosság elemei, és megvan bennük a régészeti leletek kisugárzása és érvényessége, de az eltemetett cserépdarab önálló jelentőségét nem csökkenti az eltemetett város jelentősége, a költészet: ásás, méghozzá olyan leletek után, amelyek végül növénynek bizonyulnak.”

Rőhrig Eszter: Emlékek térképe – Az író Patrick Modianoról

Patrick Modiano: Bátor fiúk – részlet (Rőhrig Eszter fordítása)

A Kis Bizsu – részlet (Rőhrig Eszter fordítása)

„Úgy tűnt, mintha a nő nem is érzékelné a körülötte zajló eseményeket, azt lehetett gondolni, hogy itt fog ülni moccanatlanul egészen az utolsó metróig. Profilból nézve neki is éppen olyan különleges, enyhén pisze orra volt, mint anyámnak. Ugyanaz a világos szem. Ugyanaz a magas homlok. Az ő haja rövidebb, mint az anyámé. Nem, nem változott sokat. Nem is volt már olyan szőke, de végül is, azt sem tudom, hogy az anyám született vagy festett szőke volt-e. Keserűen legörbedő szájszél. Biztosra vettem, hogy ez a nő az anyám.”

Jász Attila: Tarkovszkivágások IV.

Meliorisz Béla: Ahogy már

Még nem

Szlukovényi Katalin: Abcúg

Győr – Budapest – Győr

Kér rím

Báger Gusztáv: Városszél

Falusi Márton: Füredi elégia

Stalzer Tamara: Ott ahol elvesznek az emberek

Azt

Látható gondolatok

Lázár Bence András: A hallgatás végén