Fresnel mérnök nevét csak a beavatottak ismerik, de a párizsi Chaillot-palotában lévő Tengerészeti múzeumban megnyílt kiállítás fényjátékkal tiszteleg a róla elnevezett forradalmi lencserendszer feltalálójának emléke előtt.
A tengerészeknek messziről utat mutató világítótornyok csúcsára tervezett nagy fényszórókat a palota padlózatára helyezték. A forgó mozgásnak és a világítási effektusoknak köszönhetően a konstrukciók a híres üvegműves és csillárkészítő Lalique-műhely remekeire emlékeztetnek a Le Figaro című párizsi lap szerint.
Ezek a „földi csillagok” egymagukban is megtestesítik a kiállítás témáját képező világítótornyok szellemét. A látogató megcsodálhatja a fényeket, a technikát, de megismerkedhet a tengeri vagy tengerparti építményekhez fűződő sok történettel, a fároszok költészetével is.
Az emberek képzeletében ezek a tornyok úgy élnek, mint köröskörül hullámok által ostromolt erősségek, amelyek ellenállnak a viharnak. Valójában a 140 franciaországi világítótorony közül mindössze 25 épült valóban a tenger valamelyik kis sziklaszigetén – de a francia partok magasabb pontjain emelt társaik is ugyanolyan erősek.
Közülük a cordouani, amelyet a királyok fároszának neveznek, a XVI. században épült. A többiek egyenként következtek: a francia világítótornyok híresek voltak technikai tökéletességükről, a bennük megtestesülő ipari tudásról.
A XIX. században egyenesen Párizst tekintették a meghatározó fővárosnak a világítótornyok technológiájában. Három cég, a Sautter, a Lepaute és a BBT osztotta fel egymás között a francia piacot és számos nemzetközi rendelésnek is eleget tett. Az 1881-es nemzetközi villamosság-kiállításon és az 1900-as világkiállításon ezek a létesítmények nagy sikert arattak, a Szajna partján felállított Lefevre-Utile (LU) torony híressé vált.
A kiállítás nemcsak az épületekről, hanem az azokat működtető emberekről is szól. Mielőtt az 1990-es években automatizálták a világítótornyokat, mindegyiknek több őre volt, akik szabályos időközökben váltották egymást és az őrtüzek gyújtásának, a fények bekapcsolásának megváltoztathatatlan ritmusa szerint osztották be idejüket maguk is.
A biztonság fölött őrködve rendkívül szabályozott, szinte aszketikus életet éltek, erről tanúskodnak írásaik is. Néhány kép és az őrök által barkácsolt tárgy mutatja, hogyan ütötték agyon az időt és miként küzdöttek a rájuk törő álmosság ellen.
Az irodalom és a film nem egyszer bátor hősként, megmentőként mutatta be a világítótornyok őreit, de más benyomások is fűződnek ezekhez az építményekhez. Az elszigeteltség gyilkos érzése, vagy a magasság, amely magában rejti az esés lehetőségét, esetleg a csigalépcső… „A filmekben és a könyvekben a világítótorony fantasztikus és nyugtalanító hely” – mondta a párizsi lapnak Vincent Guigueno, a kiállítás biztosa. Verne „Világítótorony a világ végén” című regénye, vagy az olyan filmek, mint Jean Grémillon 1929-es „A világítótorony őrei” című alkotása, vagy Philippe Loiret 2004-ben forgatott „A legénység” (L,Équipier) című mozija egyaránt a bezártság és az őrület rögeszméje körül forognak.
1990 óta a világítótornyok lángját már nem emberek lobbantják fel, a tengerészek kalauzai távolról irányított, gépesített berendezéssé váltak. Az épített örökség részeként évente 600 ezer látogatót vonzanak. 2010-ben a francia kulturális miniszter 14 világítótornyot műemléknek nyilvánított – közülük többet is a sziklás, veszélyes partjáról híres-hírhedt Bretagne-ban.
Aki nem akar a tengerig utazni, hogy többet tudjon a fényt sugárzó tornyokról, november 4-ig találkozhat velük a Chaillot-palotában.
Forrás: MTI
{jcomments on}
