Jenei Gyula költő, újságíró, tanár, az Eső című folyóirat főszerkesztője. Éppen ma 50 éves. (Benedek Szabolcs interjúja)
Abádszalókon született, 1962. április 19-én. Első kötete 1990-ben jelent meg, a legutóbbi, a kilencedik 2011-ben (többsége verseskönyv, de van köztük két prózai és egy interjúkötet is). 1998-ban megalapította az Eső című irodalmi folyóiratot, amelynek azóta is főszerkesztője. Szolnoki, illetve Jász-Nagykun-Szolnok megyei díjak mellett 2011-ben elnyerte a Mozgó Világ nívódíját. Nős, egy lánya és három fia van.
– Gyakran jársz Abádszalókon?
– Ritkán. Azok közül a rokonok közül, akikkel kapcsolatot tartok, csak egyik unokatestvérem lakik ott. Ő egyébként dunántúli, sokáig Amerikában élt, pár éve viszont nagyszüleink településén üzemeltet motelt, ám vele ritkán találkozom. Gimnáziumi osztálytársam pedig könyvtáros Szalókon; néha ő szokott meghívni irodalmi találkozóra. Egyébként én „csak” megszülettem Abádszalókon, illetve sokáig még anyai nagyszüleimet látogatni jártunk át oda hétvégeken, elég rendszertelenül, apámmal és anyámmal, vagy néha csak anyámmal Kunhegyesről, ahol érettségiig nevelkedtem, és ahová utána vakációkban még pár évig hazajártam.
– Találkoztál valamikor is Abádszalók másik irodalmár szülöttjével, Ember Máriával?
– Először valami lexikonszerűségben csodálkoztam rá, jé, egy író, aki szintén Abádszalókon született, méghozzá április tizenkilencedikén, csak ő harmincegy évvel előbb, mint én. Pedig a Hajtűkanyart történelem szakosként korábban olvastam már, de valahogy nem tudatosítottam (nem tartottam fontosnak?), hogy a szerző a könyvből kikövetkeztethetően (bár kissé megváltoztatott településneveket használ) abádszalóki. Később, amikor szerkeszteni kezdtem az Esőt, kértem tőle írásokat, s lelkesen küldött is, amíg tehette. Futó találkozásaink voltak Szolnokon, kétezer-egy nyarán pedig egy hosszú interjút készítettem vele fehérvári úti lakásán, Budán. Akkor már betegeskedett, de nem tett róla említést. Rokonszenves személyiségnek ismertem. Szerettem, ahogyan beszél, mert úgy éreztem, hogy a feltehetően többször mesélt történeteit is folyamatosan újragondolja, más szemszögből is ellenőrzi. Törekedett a nagyon pontos fogalmazásra.
– A családodból adódik egy másik „irodalmi rokonság”: Ferdinandy György a háború után Halas József kunhegyesi gazdánál töltötte gyerekkorának egy szeletét. Ferdinandy írt is erről egy novellát, amelyet Neked, illetve a feleségednek ajánlott. Pontosan milyen rokonságban állsz Halas Józseffel?
– Nemigen foglalkozom családtörténettel. Egyszer hallottam egy nőt a rádióban, aki talán tizenkettedik századi lovag őséről beszélt túlcsorduló büszkeséggel, s hirtelen utánaszámoltam, ha generációnként duplázódik a felmenők száma, akkor nyolcszáz évvel ezelőtt azzal a lovaggal egy időben akár százmillió őse is lehetett volna; persze ez sem így működik egészen, hiszen a vérségi szálak gyakran nagyon és kibogozhatatlanul összegubancolódnak. Lényeg az, hogy gyerekkoromban még nem nagyon érdekeltek a családmesék, bár valamennyit megjegyeztem belőlük, mikor meg már kíváncsivá váltam, nem nagyon volt kitől kérdezni. Vagy ha lett is volna még, halogattam az illető haláláig.
Anyai nagyapámról, a Halasokról sem sokat tudtam és tudok, de amikor megjelent a Dienes Eszterrel készült beszélgetésem az Esőben, Ferdinandytól kaptam egy levelet. Az interjú olvasásakor felrémlett neki, hogy közvetlenül a háború után egy hosszú nyarat a nagyapja kunhegyesi tanyáján töltött, amit bizonyos Halas József bérelt. Anyám akkor már nem élt, így a testvérét, keresztanyámat próbáltam faggatni, s kiderült, valóban rokoni szál fűz bennünket a bérlőhöz. Akkor nyert értelmet Ember Mária egyik kérdése is, hogy a kommunista Halas rokonom-e. Máriának még azt mondtam, hogy nem, mert nem tudtam, hogy igen. A család ugyanis sosem büszkélkedett vele, hogy nagyapám unokatestvére, Halas Lajos lett a munkásőrség első országos parancsnoka. Nagyapámék dolgos, vallásos emberek voltak, nem szimpatizáltak a kommunizmussal, sőt megszenvedték a tagosítást, mert volt mit elvenni tőlük.
Azért Halas Lajos önéletírását elolvastam, s ha nagyjából igaz, ami abban szerepel, teljesen érthető az az út is, ami Abádszalók első világháborús hadiárváját a húszas évek munkásmozgalmába vezette.
– Ferdinandyt el is kalauzoltad Kunhegyesre… Ez hogy történt?
– Gondolta, szívesen felkeresné a tanyát, de a földhivatalban, s utánakérdezve kunhegyesiektől, hamar kiderült, hogy annak már csak a hűlt helye létezik, az egykori ház helyén vetés zöldell. Apámnak egy öreg ismerőse viszont pontosan megmutatta, hol állt az épület, s a közeli kápolnáról Ferdinandy is beazonosította a helyet. Feleségem fuvarozott bennünket a Peugeot-ján, aminek az aljáról le is szakadt valami a göröngyös földúton, úgyhogy iszonyú zörgéssel mentünk a legközelebbi autószerelőig, aki ingyen rendbe tette a kocsit; két csavart kellett pótolnia. Várakozás közben viszont Gyurka bátyánk föleleveníthette az egyik Peugeot-lánnyal való ismeretségét.
– Azt a legutóbbi novelláskötetéből tehát tudjuk, hogy Ferdinandyt megihlették a régi és az új kunhegyesi élmények, de Téged mennyire inspiráltak, inspirálnak irodalmi értelemben?
– Tizennyolc éves koromig Kunhegyeshez köt minden. Addig pedig sok dolog eldőlt a személyiségemet illetően. Gépészkovács apai nagyapám születésem előtt néhány évvel meghalt. Ő Veszprém környékéről került a Kunságba, ott ismerkedett meg nagyanyámmal, aki amolyan „tősgyökeres” kunhegyesi család sarja. Házasságkötésük után néhány évig a Monarchia Budapestjén éltek, s csak a húszas években kerültek vissza Kunhegyesre.
Mivel anyám dolgozott, kiskoromban gyakorlatilag apai nagyanyám nevelt. Erős személyiség volt. Rengeteget olvasott, olyannyira, hogy ha anyám meg akarta bántani, azzal vádolta, világéletében inkább a könyveket bújta, minthogy rendet tartott volna maga körül.
Apám még a háború előtt kitanulta a kereskedő szakmát, de leszázalékolása után portási, éjjeliőri munkát vállalt. Jó humorú, sokbeszédű emberként mindenből viccet csinált, ezért nehéz volt komolyan venni a környezetének. Verselt is, fiatalkorában pár írása megjelent napilapban.
Ami Kunhegyest illeti, jó volt onnan eljönni, és jó volt hazajárni. Mostanában is szívesen megyek, pedig már szinte idegen vagyok, noha laknak ott kedves ismerőseim, olyanok is, akik még ismerték apámékat. Pár éve úgy fogalmaztam: Kunhegyes nekem az otthonos idegenséget jelenti. És hát ki tudja, talán másutt sem vagyok sokkal jobban otthon. Odaköt az eszmélésem, csomó történet. Nyáron egy találkozón jártam ott, s elmentem abba az utcába, a Kisfaludyba, ahol a gyerek- és gimnazistakoromat töltöttem. Már visszafelé jöttem az utca végéről, és persze pontosan tudtam, hogy hol járok, melyik házban kik laktak, amikor egy fa lehajló ágai miatt nekem is le kellett hajolnom rendesen, s úgy lehajolva tettem néhány lépést. És amikor felnéztem, egyszerűen nem tudtam, hol vagyok. Annyira ismeretlennek tűnt minden, miközben tíz méterre álltam egykori, azóta átépített házunktól, a hajtókaros kút helyén, ott, ahová az ablakunkból, az udvarunkból látni lehetett. Írtam erről az élményről egy verset.
S azóta írtam még néhány hasonlót, amelyeknek sajátosságuk, hogy a „lírai én” folyamatosan jövő időben beszél múltról és jelenről is, miközben felsejlenek, megidéződnek különböző gyerekkori pillanatok, helyzetek, történetek, figurák: rokonok, szomszédok, játszótársak. Ezeket a szövegeket, prózaverseket szeretném folytatni, továbbírni, könyvvé sűríteni a következő hónapokban.
– Ezerkilencszázkilencvenben jelent meg az első versesköteted, de talán nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy igazi, országos bemutatkozásod a kétezer-kettes Grafitnappal történt. Hányszor (ha lehet ilyet kérdezni) indultál el a pályán?
– A rendszerváltozáskor Körmendi Lajos jelentette meg az akkor induló Jászkunság füzetek sorozat első darabjaként a Hátországban című vékonyka versfüzetemet, amely persze nem került be az országos terjesztésbe, így majdnem olyan, mintha nem is létezne. Amikor viszont megjelent, Sárkány Sándor képzőművész barátom rábeszélt, hogy csináljunk közös kötetet; én verseket, ő festményeket adna bele. Nyakunkba vettük a várost, jártuk a cégeket mecénást keresve, és kocsmákban vigasztalódtunk eredménytelenségünkön. Aztán (valahogy) csak megjelent a Valahogy című könyv is. Terjeszteni azt sem tudtuk, maradt amolyan helyi járatú kiadvány.
Miként a következő, A víztorony vitorlái is, amivel egy korszakomat kívántam lezárni, mert kilencvenhét táján úgy éreztem, nagyon másfajta verseket kezdek írni. Azok később a Grafitnapban jelentek meg kétezer-kettőben a Kortárs Kiadónál. Méghozzá az elsőkötetesek sorozatában (Új látószög), aminek aztán Mátis Lívia kiadóigazgató, amikor később megtudta, hogy korábban már volt három kötetem, nem igazán örült, de a szerkesztő, Zalán Tibor jótékonyan elhallgatta előző megjelenéseimet, mert pontosan tudta, hogy korábbi köteteim, ha úgy nézzük, tulajdonképpen nincsenek is. Azokat csak Szolnokon, Jász-Nagykun-Szolnokban olvashatták néhányan, valamint olyan irodalmárok, akiknek elpostáztam. Ráadásul még a következő kötetem (Ha kérdenéd) is Új vizeken sorozatcím alatt jelent meg Turczi István kiadásában, arról már nem is beszélve, hogy tavaly a Fiatal Írók Szövetsége adta ki a legutóbbi, Az időben rend van című kötetemet. Sütő Csaba András biztatott, sürgetett folyton, állítsam már össze, ők szerkesztették ugyanis a FISZ-könyvek Hortus Conclusus sorozatát, amelyben egyébként nem elsőkönyves szerzők jelennek meg. Végül annyit csúsztam, hogy a szerkesztőknél tisztújítás történt, így már Falvai Mátyásék gondozták a kötetet, egyébként teljes megelégedésemre.
– Emlékszem, én valamikor ezerkilencszázkilencven-kilencvenegyben olvastam először a nevedet, mégpedig a Jász-Nagykun-Szolnok megyei napilap, az Új Néplap hasábjain, mikor is valaki egy glosszában vagy nem is tudom, miben, megrótt Téged azért, mert hűtlen lettél azokhoz, akik úgymond költőt csináltak belőled. Emlékszel erre?
– Akkoriban újságíróskodtam, s előfordultak szócsörtéim lapokban. Egyszer, nyilván erre utalsz, Körmendi Lajossal ütköztünk a megyei lap hasábjain. A politika, a kultúrpolitika akkoriban is jelentősen beleszüremlett az életünkbe. Lajos valami kurátori szerepet vállalt, s én nem értettem egyet bizonyos döntésükkel. Felszakadtak bennünk ilyen-olyan sérelmek a másik iránt. De hamarosan rendeződött a kapcsolatunk, s haláláig jó viszonyban maradtunk. Erről az acsarkodásról nem ejtettünk többet szót. Én megbántam, talán ő is, hogy nyilvánosan egymás torkának ugrottunk, hiszen éppen nem egymással kellett volna hadakoznunk. Nem kellett volna hagynunk, hogy (kultúr)politikai körülmények, helyzetek uszítsanak bennünket.
Hogy hűtlen lettem volna azokhoz, akik költőt csináltak belőlem? Először is (ha költő lennék), leginkább talán mégiscsak magam csináltam azt magamból. Bőven értek persze hatások, mindenekelőtt az olvasmányaim. Főiskolai csoporttársam, Simon Feri barátom lett első költői próbálkozásaimnak tanúja; vele sokat beszélgettünk irodalomról. Ő is írt verset, ám később az elméleti, a filozófiai közelítés és a tanítás embere lett, míg én inkább ösztönösen működök, s a tudomány helyett szívesebben olvasok primer irodalmat.
Amikor aztán nagyobb nyilvánosság előtt is felvállaltam a verseimet, Szegeden éltem akkoriban, kitűnő nyelvésztanáromhoz, Békési Imréhez, valamint Ilia Mihályhoz és a József Attila-kutató Török Gáborhoz hordtam őket, s rendkívül fontos volt a véleményük, biztatásuk. Egyszer nagyobb paksaméta anyagom elolvasása után Ilia tanár úr azt javasolta, ideje lenne a Magvető Kozmosz sorozatába összeállítanom egy kötetet. Ennek egyrészt rettentően megörültem, másrészt annyira meglepett, hogy utána évekig feléje se mentem a tanár úrnak. Különben ma sem értem, hogy arról a versblokkról miért jutott eszébe a kötet. Eljártam Simonyi Imréhez is, Gyulára. Szerettem hallgatni a történeteit. Politikáról, irodalomról, nőkről, barátokról beszélt, úgy, hogy többnyire ő volt a főszeplő. Rengeteget tanultam tőle. Nem a „szakmáról”, hanem emberi viszonyokról, választásokról.
Körmendi is szerette biztatni a fiatalokat, esetleg itt-ott elhelyezni a dolgaikat. Az én írásaimat is dicsérte, de nagyobb szükségem lett volna rá, hogy valaki a hibáimmal szembesítsen. Ahogy bizonyos tekintetben később P. Nagy Pista megtette. Vagy Berkes Erzsébet, akivel egyszer beszélgettem csak hosszabban, ám az a beszélgetés rendkívül fontos volt, mert inspiráló, miként például a Varga Lajos Mártonnal való találkozásom is. A dicséretet vagy elhiszi az ember, vagy nem, de tanulni nem sokat lehet belőle. Tanulni a kritikából lehet.
– Ezek szerint nem neveznéd magad költőnek. Ezekkel a titulusokkal magamra vonatkozóan én is rendre bajban vagyok. Nem is tudom, hogy belemenjünk-e ebbe, ha úgy érzed, mondj erről is valamit, arról azonban mindenképpen, hogy ugye főként versesköteteid jelentek meg, prózában leginkább tárcákat írtál, ilyen könyved kettő is megjelent – én a Csabai István fotóssal készült közös, egyébként minden tekintetben nagyon szép kötetedet (Nézni a tájat) is ide sorolom. Más prózai formákkal sose próbálkoztál?
– Vannak képzetek, hogy kire mondjuk, költő vagy író. Persze az élet, vagyis a húsvér figurák gyakran kínosan különböznek az eszményektől. De inkább arról van szó, hogy az ember, adott estben én, bizonytalan vagyok, vagyis nem egészen magabiztos abban, hogy milyen értéket képvisel, amit csinálok. Ez egyrészt alkati bizonytalanság, másrészt a verset nem lehet stopperrel vagy centivel mérni. És a visszajelzések is ritkák, néha pedig értetlenkedők. Nemcsak az én dolgaimmal, hanem gyakran a kortárs költészet legjavával szemben is. Még magyartanárok között is akadnak, akik leszólják a mai irodalom élvonalát. Akiknek Radnótinál megállt az idő.
A prózai formákra vonatkozó kérdésedre: igen, verseket írok, bár ezekbe egyre többször beszüremlik valamilyen történetmag. Vagy maga a történet? Talán Turczi Pista kérdezte először a szövegeim epikus töltetére utalva, hogy prózában nem gondolkodom-e. Azóta mások is megtették. Korábban bele-belefogtam novellaszerűségekbe, de azok nemigen működtek, úgyhogy inkább valami köztes írói-újságírói műfajt csinálnék szívesen: tárcát, kis jegyzeteket arról, hogy bóklászok a világban, történik velem és körülöttem ez-az, s én reflektálok azokra. Két-három éve blogoltam a megyei lap online-felületén, a Futóhomok pedig rádiós jegyzeteimet tartalmazza. Imádtam őket írni. Szólt a szerkesztő, hogy másnapra, vagy akár még az aznapi műsorba kellene egy három- vagy ötperces. Sokszor a témát is megadták. Több száz ilyenből válogattam ki a kötet anyagát. Nyilván most is lehetne valamilyen internetes felületre elhelyezni hasonlókat, bele a vakvilágba, csak hát a rendszer hiányzik hozzá. Leginkább az, hogy valaki rugdosson, s azt mondja, várja az írásaimat. Mondjuk, hiányzik a határidő.
– Az ezerkilencszázkilencvenes években Szolnokon és a megyében elég ismert lett a neved, a környék irodalmának meghatározó és megkerülhetetlen alakjává váltál, ugyanakkor a megye határain kívül még nem voltál jelen. Próbálkoztál akkortájt országos fórumokon, kiadóknál, folyóiratoknál megjelenni?
– Persze, de a jobb folyóiratokhoz nem fértem be. Még a nyolcvanas években Zalán és Hatvani Dániel ígért közlést a Kortársnál illetve a Forrásban, ám végül azokból nem lett belőlük publikáció. Az az igazság, nem írtam akkoriban jó verseket. Sokáig félvállról vettem az írást. Akartam is, de a szorgalom sosem volt erősségem.
– Mit értesz azon, hogy nem fértél be? Azért is kérdem ezt, mert annak idején, egyetemista koromban, húsz évvel ezelőtt Szolnokon gyakran hallottam olyasmit, hogy az irodalmi élet egy fene nagy összeesküvés, oda csak protekcióval lehet bekerülni, egyébként meg menjen mindenki a fenébe. Te hallottál ilyeneket?
– Ahogy mondom, nem írtam jó verseket, s nyilván ezért nem közöltek. Az összeesküvés-elméletek gyártása az élet más területén is bosszant, mert kívülre helyezi az okokat. Én is hallottam ilyesmit, főleg olyanoktól, akiknek az önbizalmuk nagyobb a teljesítményüknél.
Sokan keresnek az írásaikkal fiatalok és idősebbek is, s megdöbbentő, hogy bizonyos ügyességet, tehetséget mutató emberek szövegein is mennyire átüt: fogalmuk sincs a jó kortárs irodalomról. És erre még büszkék is. Hogy ők, mint mondják, nem olvasnak mindenféle mai zagyvaságot. Én meg elcsodálkozom, s néha megkérdem: ha ők, akik spirálfüzeteket írnak tele, sőt állják a nyomdaköltséget, hogy megjelenhessen egy-egy vékonyka könyvük, ennyire nem kíváncsiak a kortársaikra, miért, hogyan várják el, hogy őket bárki is olvassa.
Ami az irodalmi életbe való bekerülést illeti: emberek csinálják a folyóiratokat, a kiadókat, a kánonokat, vagyis az emberi viszonyok, barátságok természetesen belejátszanak ezekbe a dolgokba, miként az ízlés is. Ráadásul tévedni is lehet egy-egy vers vagy próza megítélésében. Ezért szoktam mondani azoknak, akik morgolódnak, ha elutasítom az írásaikat, próbálják meg őket más lapokhoz is elküldeni. De ha több szerkesztő is visszaadja azokat, az azért már legyen gyanús kicsit. Előfordul egyébként, hogy különböző folyóiratokban rálapozok olyan szövegekre, amelyek megjárták már az Esőt, de mi elutasítottuk. S nyilván ez fordítva is igaz.
– Rentz Mátyás mesélte egyszer, hogy neki azt mondták, hogy onnét, vidékről, vagy legalábbis mondjuk így: az Alföld „legalföldjébbről” nem lehet írónak lenni, költözzön föl Budapestre. Neked mondtak ilyet, gondoltál ilyesmire?
– Nem. Talán mert senki nem vett olyan komolyan, mint Rentzet. Én azt gondolom, vidékről is beírhatja magát bárki az élvonalba, ahogy például Tar Sándor tette. Sok fiatalt is említhetnék, akik vidéken csinálták, csinálják meg magukat, bár az is igaz, hogy sokan közülük is felszivárognak a fővárosba, mert mint tudjuk, kétszáz éve Budapest a magyar irodalmi élet központja, s valószínűleg nem hátrány ott élni. Engem viszont nem vonz Pest, maga a város, hogy ott éljek. És hát a szolnoki lakást sem lenne egyszerű egy hasonló fővárosira cserélni. Ugyanakkor, ha vonatra ülök, másfél óra alatt a centrumban lehetek. De ritkán járok Budapestre. Interneten rengeteg mindent el lehet intézni, beszélgetni, csetelni… Na jó, mondjuk, együtt sörözni nem lehet.
– Akik szolnokiak, és valamilyen formában részei (vagy azok voltak) a város kulturális életének, talán emlékeznek rá, hogy a kilencvenes évek elején az egyik presszóba járt össze a helyi művészvilág. Milyen beszélgetések voltak azok?
– Kisváros kicsi művészvilága. Ez azért nem igaz így, hogy valami „művészhely” lett volna. Nyilván a Nádas Presszóra gondolsz. Akkoriban jó borokat mért a tulajdonos, Nádas Misi bácsi, aki Szolnok megbecsült vendéglátósa, s épp az elmúlt hetekben, már túl a nyolcvanon, kapott valamilyen városi kitüntetést. A presszója nemdohányzó hely volt, jó borokkal, öklömnyi tepertős pogácsákkal, udvarias kiszolgálással, de mindössze pár négyzetméteren. Vagyis ha valaki mondott valamit, az egész törzsközönség fülelhette a szavait. Zömmel értelmiségiek, félértelmiségiek jártak oda. Muzeológusok, tanárok, újságírók, nyugdíjas katonatisztek, egyetemisták, kallódó világmegváltók. Közülük néhányan igencsak tudtak inni, viszont Misi bácsi nem tűrt meg részeg embert a borozójában.
Később baráti társaságunk megalapította a Nádas-kört. Csütörtök esténként ott gyűltünk össze néhányan, a már emlegetett Sárkány Sutyi vagy Reke Lajos, Szabó Joe, Vidéki Péter és mások. Jöttek-mentek az emberek, fiúk és lányok, a tágabb kör időnként cserélődött, de csütörtökönként legalább nyolcan-tízen-tizenketten rendszeresen összegyűltünk, s amikor a presszó bezárt, sorra vettük a kevésbé minőségi helyeket. Karácsony, szilveszter környékén még néha össze-összehívjuk a régi csapatot, de mióta megszülettek a gyerekeim, ritkán járok kocsmába. Hogy miről beszélgettünk? Mindenről, így kulturális történésekről, művészetről is. S ott bármilyen szolnoki, környékbeli pletykáról, botrányról hamarabb lehetett tudni, mint ahogy az újság megírta volna. Igazi hírcentrumként is működött.
– Hogyan emlékszel a Jászkunság című folyóiratra?
– Ezerkilencszáznyolcvankilencben a megyében élő ellenzékiek, akik között persze háromperháromasok is akadtak, aláírást gyűjtöttek, hogy Körmendi kapja meg a Jászkunság főszerkesztői posztját. Akkoriban Karcagon laktam, gyakorlatilag szomszédok voltunk Lajossal. Korábban ő hívott vissza a megyébe, mert házasságkötés után fél évig Nyírteleken éltünk a feleségemmel, Fekete Mariannával. Szóval egy délután bekopogott hozzánk Lajos, hogy megkapta a lapot, de ő csak a nevét adná hozzá, a tényleges szerkesztést csináljam én. Azt is közölte, mennyi pénz lenne rá (szép summának számított akkor), s hogy azt milyen arányban oszthatnánk föl magunk között. Tudakoltam tőle, mégis, mi lenne konkrétan a dolgom, ugye, nem mozogtam folyóirat-szerkesztőségekben, nem tudtam pontosan, mit jelent ez a munka. A kérdéssel viszont láthatóan felbosszantottam. Talán bizalmatlanságnak vette, hogy nem mondtam kapásból igent. Soha többé nem hozta szóba a dolgot. Úgyhogy a Jászkunsághoz annyi közöm volt, hogy néha megjelent benne egy-egy versem. Mondjuk, az elején még interjúkat is akart velem íratni Lajos. Sziverit kellett volna megkeresnem, aki akkor már nagyon beteg volt, vagy például Tar Sándort, akivel készítettem is egy levélinterjút, egész pontosan ez volt az első Tarral készített írásos interjú, ám Lajos azt mondta, elkallódott a szerkesztőségben, másolatunk meg nem volt. Nevetséges: de még a kérdésekről sem. Aztán a Néplapban történt vitánkat követően üzent Lajos, megvan az interjú, menjek be érte a Jászkunsághoz.
– Honnan jött az Eső, a lap és a cím ötlete?
– A címadást mindenki megkérdezi, már szinte unom mesélni. Összeírtam egy csomó lehetséges lapnevet, így azt is: Eső. Sárkány Sutyinak ugyanis – akivel sokat dolgoztunk, gondolkodtunk, terveztünk együtt, akkoriban teli voltak a festményei, performanszai esővel, esernyővel, a színházi előadásain pedig csövekből csöpögött a mennyezetről a víz – és volt egy egyesülete, aminek én is tagja voltam. Eső előtt, ez volt a neve. P. Nagy Pistával nézegettük a lehetséges címeket, de nem tudtunk dönteni, s megmutattuk a listát feleségeinknek, akik egymástól függetlenül az Esőt választották. Annak idején még Bata Imrétől hallottam szemináriumon, hogy az irodalom környékén mindig nők ülnek.
– A cím története már megvan, de mi az, amit a lap indulásáról fontos tudni? Miután a Jászkunság megszűnt irodalmi folyóiratnak lenni, eltelt négy év az Eső indulásáig. Aközben mi történt?
– Nem sok minden. Seprőczi-Czárán Gyuri újságíró kollegámmal, aki a rendszerváltozás környékén még verset és kisprózát is publikált a Jászkunságban, egyszer próbáltunk hétvégi irodalmi oldalt indítani a Jászkun Krónika című, pár évet megélt megyei napilapban, amelynek munkatársa voltam. Ám hamar elakadhatott a dolog, mert arra sem emlékszem, hogy pontosan hol maradt abba az ötletelés.
Ami pedig a személyes indítékaimat illeti: mindig hipochonder voltam, de akkoriban még inkább lekötött a betegségtől való félelem. Apám a tüdőrák kálváriájának végét járta éppen, s pszichiáter barátunk megadta egy kitűnő kollegájának az elérhetőségét. Ez kilencvenhétben történt. Akkor belekezdtünk egy „játékba”: a pszichiáter mondott egy szót, én meg asszociáltam, s a kérdései alapján formáltam, kibontottam magamban egy belső képet. Érzelmeket mozgató pillanatok voltak ezek, vagyis valahol a mélyben működött a módszer. A foglalkozás végén azt kérte az orvos, próbáljam lerajzolni a végső képet. Mondtam, nem tudok rajzolni. Nagyon nem tudok. Megegyeztünk, hogy akkor leírom. Vers lett belőle. Hosszú ideig hordtam a pszichiáterhez a szövegeket, amelyek végül a Grafitnap anyagának nagyobb részét adják, kiindulási pontjaik pedig azok a bizonyos hívószavakra alkotott képek voltak. A módszer valamit fölszabadított bennem. Persze megdolgoztam, -húztam a szövegeket, miközben éreztem, nagyon máshogy szólnak, mint a korábbiak. Lehetőségként éltem meg ezt, s többet, rendszeresebben szöszöltem versekkel, ha tetszik, újrakezdtem a „pályát”. Akkoriban kezdtem el a lapot szervezni.
Korábban jelentettem már meg kiadványokat; saját könyvet, másokét, például Rab Imréét Karcagon, Iluh Pistáét Szolnokon, amikre én szedtem össze a pénzt nagy keservesen, s tudtam, az lenne szerencsés, ha találnék valakit, aki segít előteremteni a lap anyagi hátterét. Vass Lajost kerestem meg (a későbbi államtitkárt, operaház-igazgatót), akkor a művközpontot vezette Szolnokon. Az ő kezdeti segítsége nélkül sem lenne Eső. Pénz persze akkor sem nagyon volt, úgyhogy Lajos egy furcsa ötlettel állt elő. Beszélt Turczi Istvánnal, akinek költészeti lapja befogadta, s egyben be is vezetta az országos irodalmi köztudatba az Esőt, ezt a megyei lapkezdeményt, amely így kilencvennyolc karácsonyára jelenhetett meg a Parnasszus részeként, mellékleteként, mindössze huszonnégy oldalon, megyei illetve megyei kötődésű írók és költők műveivel. Az első összeállításunkban többek között szerepelt Csukás István, Körmendi Lajos, Dienes Eszter, P. Nagy István, Rentz Mátyás, Serfőző Simon, Szenti Ernő, Iluh István, Lázár Balázs. Neked is volt benne egy vallomásos jegyzeted.
Négyszer jelent meg így a lap a Parnasszusban, közben Vass Lajos anyagi forrásai is elbizonytalanodtak, s végül majdnem ott álltam, ahol kezdtem. Emlékszem, Körmendi Lajos és Dienes Eszter biztattak leginkább, hogy ne adjam fel, csináljam tovább. Meg a feleségem, aki nélkül szintén nem létezne az Eső. Nemcsak azért, mert elviseli esős hóbortomat, hanem mert a lakásunkban rakom össze a lapot, s így a legkülönbözőbb munkamozzanatokban segít nekem. Az utóbbi három évben pedig, mióta Várszegi Tibi visszalépett a lapkiadástól, gyakorlatilag a kiadói feladatokat is ő tartja kézben.
Ehhez persze Tibinek előbb el kellett vállalnia a kiadást. Kilencvenkilenc végén kerestem meg a kérésemmel. Még Szegedről ismerem, s tudtam, hogy megjelentet egy színházi lapot, az Ellenfényt. Kétezertől ő vállalta föl, ő vitte az alapítványával az Esőt, s bizony félelmetes visszagondolni, hogy milyen aprópénzekből gründoltuk össze a megjelenéseket. Akkor már tágítottuk a kört, nemcsak megyei szerzőket közöltünk. Leginkább tematikus számokat csináltunk: Tisza, színház, pénz, tárgyak, Simonyi Imre, rózsa, foci, mese, szociográfia, iskola, erotika, zene. Ilyen, és ehhez hasonló hívószavaink voltak. Később a Körmendi-emlékszám, vagy ami a Nyugat centenáriumára készült. Most éppen egy Örkény-számunk kapható az újságosoknál, pontosabban egyperceseket kértem a szerzőinktől, s ebből állt össze a közel ötvenoldalas blokk. Az első fociszámunkat (mert abból kettőt is csináltunk) például Te javasoltad, gondolom, egyrészről mert „focibolond” vagy, másrészt, mert azt remélhettük, hogy erre a témára megnyílnak a szponzori bukszák. De egyedül a martfűi sörgyárat sikerült bevonni egy hirdetés erejéig.
– Ostoba kérdés, mégis fölteszem, noha mindenki számára Te és a lap egyet jelentetek: milyen szerepet tölt be az életedben az Eső?
– Tevékenység, amit néha örömmel végzek, máskor nyűgösen. Nagyon sok időmet leköti. Az elmúlt hónapok például az éves megjelenés anyagi hátterének előteremtéséről szólt. A bizonytalanságról. Pár éve lelkileg még megkínlódtam volna, ha nem tudom tovább csinálni a lapot, de azt hiszem, most már nem viselne meg, mert nem gondolnám, hogy az anyagi ellehetetlenülés, ha egyszer bekövetkezik, a személyes kudarcom lenne.
– Kicsit talán provokatív kérdés, remélem, nem bántalak meg vele, nem ez a szándékom, de nem is akarnám megkerülni. Mit gondolsz, a te személyes ismertségedben és elismertségedben a megye határán kívül mekkora szerepet töltött be az Eső? Az nem kérdés, hogy az Eső nélküled nem tartana sehol, magyarán ha Te nem lennél, nem lenne a lap se. De Te hol tartanál most, ötvenévesen az Eső nélkül? Egyúttal vissza is kanyarodnék egy régebbi megjegyzésedhez: mi lett volna, ha nem ijedsz meg, és annak idején elviszed a kötet anyagát Ilia tanár úrnak?
– Történelem szakosként azt tanultam, a történelem nem ismeri ezt a szót: ha. Kosztolányi meg, amikor eljátszik azzal, mi lenne, ha újrakezdhetné az életét, arra jut, hogy nem akarja újrakezdeni. Hát persze, így lehetünk azonosak önmagunkkal. Függetlenül alkalmi gondjaimtól, nyavalyáimtól, jól érzem magam a bőrömben. Egyelőre. Természetes lehetnek dolgok, amiket sajnálok, hogy elmulasztottam, de ez nem változtat a történeten, és nem is baj. Egy időben azért mégis eljátszottam a gondolattal, mi és mennyiben alakulhatott volna másként, ha szegedi éveimben szorosabb kapcsolatba kerülök azokkal a fiatalokkal, akik onnan indultak, s akkor. Darvasi, Háy, Takáts József, akiket futólag ismertem. Szóval a harmadkorosokkal. De én magányos, félszeg figura voltam világéletemben. Ha vágyódtam is olykor a körükbe, nem sokat tettem érte. Még pontosabban, bár írtam jelentéktelen versszösszeneteket a főiskola alatt is, nagyon későn, nyolcvannégy őszén mutattam meg először versemet szakmabélinek.
De hogy az Eső mit segített az ismertségemben? Ahhoz, hogy szerkesztőként tudjanak rólam, megkerülhetetlen. S nyilván a költészetemre is hatással van, hiszen a szerkesztői munka is formál, bizonyos könyvek és szerzők felé fordít. Jobban belehelyez a mindennapok irodalmába. De azt gondolom, s remélem, hogy ezen túl szerkesztői és költői dolgaim eléggé különválnak.
– Mesélj, kérlek, a „civil” életedről is. Voltál rádiós, újságíró, kollégiumi tanár… Mi még?
– Voltam könyvesbolti eladó, pontosabban a szegedi Radnóti könyvesbolt üzletvezető-helyettese kerek egy hónapig (a szegedi legendával, Benda Balázzsal és még két lánnyal egy „performance” keretében együtt adtuk be a felmondásunkat), majd „közveszélyes munkakerülő” lettem, később kollégiumi tanár, újságíró, művházvezető, kisvárosi lapszerkesztő. Rádióztam, s tanítottam is. Ilyenek. Katona nem voltam. Elég sok munkahelyem adatott. Nagyon szerettem megyei lapnál dolgozni: riportok, publicisztika, nagyobb lélegzetű beszélgetések. De az a fajta újságírás szinte megszűnt. Ja, a régi Magyar Hírlaphoz imádtam még bedolgozni. Szarka Klára, a kulturális rovat vezetője, amikor elolvasta a Futóhomokot, fölhívott, hogy írjak nekik könyvismertetőket, riportokat. Postán küldték a könyveket, én olvastam, és írtam amolyan zsurnálkritikákat. S rendesen meg is fizettek. Csak pont akkor végeztem az egyetemen magyarból a kiegészítő szakot, s elég kevés időm maradt.
Különben középiskolás korom óta gimnáziumi tanár akartam lenni remek történelemtanárom, Pókász Endre hatására. De eddig valahogy nem adatott meg.
– Az irodalmat hogy tanítanád?
– Keveset tanítottam. A kilencvenes évek elején egy tanévet a Konstantin nevét viselő szolnoki általánosban, pár éve pedig heti nyolc órát adtam a Pálfy szakközépben. Vegyes, de inkább jó élmény volt.
A kollégiumban viszont, ahol dolgozom, a diákok olykor segítséget kérnek a tananyagban, így óhatatlanul adódik egyfajta rálátásom, hogy melyik tanár mit kér számon, hogyan tanítja az irodalmat. Azt tapasztalom, sokszor inkább elidegenítik a diákokat az olvasástól. Nem is feltétlenül a tanárok, akik között néhány kitűnő is akad, hanem a követelmények.
Nem a tankönyvben szereplő művekkel van bajom, hisz azok meghatározó részei az irodalomtörténetünknek, a kultúránknak, hanem azt látom, hogy rossz életkorban akarják lenyomni a gyerekek torkán. Mániám, hogy több kortárs író művét kellene bevinni órákra. Gimnáziumban eleinte nekem is unalmas, fárasztó tárgy volt az irodalom, noha otthon sokat olvastam, de nem az Antigonét vagy az Anyegint. Felnőttként viszont nagyon is értékeltem az utóbbit. Engem például. a franciáknál, Baudelaire-éknél kezdett el érdekelni a vers, s utána már öröm volt tanulni az izmusokat, a nyugatosokat. Az egész huszadik századot. Már ameddig eljutottunk benne. Jellemző, hogy egyszer említetett gimnáziumi történelemtanárunktól megkérdeztük, ki a kedves költője. Azt válaszolta, többek között nagyon szereti Juhász Ferenc fiatalkori verseit. Tőle hallottam először Juhászról, nem pedig magyarórán, ott szóba se került. Még aznap délután kihoztam a könyvtárból néhány Juhász-kötetet, s másnap már a Latinovits-siratóból olvastam osztálytársaimnak részleteket: a vagina-pénisz nyálzó hím-nőstény hullabált, meg ilyeneket. De közel került hozzám néhány Juhász-vers.
Morcos vagyok azokra a tanárokra, akik nem viszik el a diákokat a kortárs irodalomig, akik, tudok ilyenekről, harmadikban még a másodikos tananyagban is csak Petőfinél járnak. S nem azért haragszom rájuk, mintha Petőfit nem tartanám nagyon nagy költőnek. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy Zrínyin vagy Balassin keresztül ritkán lehet megszerettetni tizenhat évesekkel az irodalmat. Ez persze a tananyag kérdése.
De mondok két történetet, mennyire álságos ez az egész. Egy jó gimnázium magyartanára jelenlétemben kérdezte az ismert verstanost arról, hogy a Berzsenyinél vett antik strófák képletét miként lehetne megtanulni-megtanítani, mert bizony neki is, noha húsz éve tanít, évente újra kell memorizálnia a képleteket, amelyekből aztán dolgozatot írat. A verstanos erre mondott valamit, majd elmesélte, hogy jeles akadémikusunk pár évvel korábban telefonban arra kérte őt, segítsen elemezni egy szöveget, mert egy verstani képletnél elakadt. Segített is, de megkérdezte az illetőt, ugyan, mire kell az neki. Nos, irodalomtudósunk éppen érettségi feladatsort állított össze.
Hogy hogyan tanítanám az irodalmat? Még nem adtam fel, hogy valamikor magyart tanítsak gimnáziumban. Mondjuk, elég rendhagyó lenne ötvenévesen tanári pályát kezdeni, ám akkor számomra is kiderülhetne, hogy a követelmény megtanításán túl képes lennék-e az irodalmat megszerettetni is legalább néhány diákkal. Nem azért, hogy magyartanárok legyenek, hanem hogy olvassanak, és ne legyen számukra idegen az önkifejezés irodalmi vagy irodalom-közeli módja. Akár csak saját maguk örömére.
– Jó néhány interjún túlvagy már, újságíróként, riporterként is, valamint évek óta megy az Esőben a sorozatod, amit a Szolnokhoz és a megyéhez kötődő írókkal-költőkkel csinálsz. Milyen érzés most a mikrofon másik végén ülni?
– Most jó, mert Te kérdezel, s korrektek, jók a kérdéseid. Legalábbis nekem jók. Vidéken, ezt a világot ismerem, az újságírók többnyire témahiánytól szenvednek, mert hozzászoktak a sajtótájékoztatókhoz, az igazibb dolgokat pedig gyakran meg sem látják. Engem az Eső kapcsán sokszor megszólítottak kollegák, tehát nem ismeretlen a helyzet, viszont érdekes tapasztalásom, hogy sokszor mennyire nincs kérdése némelyiküknek. Van, aki csak az orrod alá nyomja a mikrofont, hogy be van kapcsolva, aztán mondjad. De mit? Persze az igazán rutinos riportalanyok, bármit is kérdeznek tőlük, azt szavalják, amit fontosnak gondolnak közölni, én viszont mindig reménykedem, hogy hátha lesz az újságírónak, a rádiós vagy tévés kollegának épkézláb kérdése. Vagyis érdeklődése. És most nem a megfelelés kényszeréről beszélek. Abból persze több van, mint igazi érdeklődésből. Miközben remek újságírókat is megismerhettem az évtizedek alatt, a szakma folyamatosan züllését érzékelem. Valamikor imádtam újságot írni, ám egyre gyakrabban érzem, jó, hogy kikerültem abból a taposómalomból.
{jcomments on}
