Nem, uram, a remény halt meg – legyint.- [Szeles Judit a Jávorszarvaslesen]
A levegő meleg, süt a nap. A levegőben szálló részecskék majdnem szúrnak, mintha radioaktívak lennének. Lehet, azok is. Leizzadok, és levetem a kardigánomat. A bejárat előtt rendőrök állnak széles karimájú tányérsapkában, mint a szovjetek idején. Az épület előtti három zászló félárbocon. Az egyik járókelőt megkérdezem, hogy melyik fontos ember hunyt el.
– Nem, uram, a remény halt meg – legyint és továbbmegy.
Költői nép, jegyzem meg, és húzom magam után a bőröndömet. A taxisoron választok magamnak egy jó karban lévő, lesötétített ablakú Volvót. Bekopogok az ablakon, amit a sofőr kisvártatva leenged. Megkérdem, szabad-e a taxi, de ő azt válaszolja, menjek a sor elejére. Előre megyek. Egy kis kalickában két fontoskodó alak osztogatja az indulási engedélyeket, amit egy valóságos bájhölgy oszt tovább: egyet nekem, egyet meg adjak oda a soron következő sofőrnek. Az előre kinyomtatott számlán körülbelül 10 eurónyi összeg áll. Ezzel egy bizonyos zónán belül elméletileg bárhova elvisznek. De én csak a gyorsforgalmi út másik oldalán lévő szállodáig utaznék.
Kérdem a taxist, hogy régóta van-e ez a rendszer. Azt válaszolja, hogy igen. Akkor én régóta nem voltam itt, felelem. Aztán a célnál kéri az előre kinyomtatott számlát, és elkezdi a fejét csóválni. Megnézi a taxamétert és azt mondja, valami nem stimmel, a taxaméter neki körülbelül fele annyit mutat, nem kérheti el tőlem 10 eurónyi előre megállapított tarifát. Mondom, ez rendes tőle, és busásan megfizetem.
A szálloda egy ipari telep közepén található. A környéken különféle lerakatok, járműparkolók, raktárak. A magas kerítéssel körbezárt teleprészeket helyenként barátságtalan kinézetű kutyák őrzik hangos ugatással. A szállodát is drótkerítés veszi körül, a főkapu elektromosan nyitható, az épület maga pedig erősen emlékeztet egy volt szovjet laktanyára. Amikor a recepcióst kérdem, mi volt ez az épület régebben, azt válaszolja, hogy tudomása szerint ez mindig is szálloda volt. A recepciós legalább húsz évvel fiatalabb nálam.
Az épület végletekig egyszerű stílusától a bejárat előtt álló két óriási betonoroszlán merőben elüt. Ezen kissé megütközöm. Aztán az emeletre vezető hatalmas lépcső fordulójában Buddha-oltárt látok: rikító rózsaszín műanyag lótuszok, sárga és fehér műkaméliák, s középen egy műarannyal bevont műbuddha. Az egyetlen dekoráció, ami a szovjettípusú architektúra és berendezés kontrasztjában nekem mindjárt feltűnik.
– Kínai a tulaj? – kérdem a recepcióst, aki kicsit meglepődik. – Láttam az oltárt – teszem hozzá.
– Nem, vietnami.
Pénzmosónak tűnik a hely.
A szobában puritán egyszerűség: fejenként egy a legkisebb méretű törülközőből, egyetlen kis zacskó sampon-tusfürdő, egy lapos párna, egy bézs műszálas pléd fehér vászonlepedővel, egy rozoga íróasztal, egy kemény ágy, egy pecsétes, szakadt ernyőjű IKEA-kislámpa, és egy vízköves pohár. A padlószőnyegen hatalmas sötét foltok. Az a fajta, ami már az életben nem jön ki. Az ablakon súlyos, poros függöny, amit muszáj elhúzni, hogy az ablakot ki lehessen nyitni. A légkondicionálót nem merem elindítani. Sokszor komoly betegségeket kap el az ember a megbízhatatlan állapotban lévő légkondicionálók miatt.
A levegő meleg. A nap lement. De a levegő még nem hűlt le. Kintről illatszerboltra emlékeztető tömény szag árad be. Az összes tavaszi virág – nárciszok, jácintok, tulipánok, violák -, és az összes bokor meg fa – még az orgona is, egyszerre kezdett el virágozni, s az egész szomorú, szmogos várost vastagon megülte a bódító virágillat.
Másnap a vonat ablakából még többet látok a természet megzabolázhatatlan tavaszi tobzódásából. Az őszi gabona már jó pár centis, a fák vagy zöldellnek, vagy virágba borultak, a szeméttel sűrűn borított földeken kiserkent a fű. S a fűben, ott a mezőn, ni, kis csoportokban hatalmas nyulak ülnek.
A nőismerősöm férje majdnem két méter magas. Kint beszélgetünk az udvaron. Jó idő van, húsz fok is lehet. Nekem kifejezetten melegem van. Váratlan besétál az udvar végébe egy szép, húsos fácánkakas. A férfi helyből elugorva ráveti magát. Pár percig laposan fekszik, érzi, ahogy a madár még párat rúg, de a hatalmas súlytól összepréselődve nem bírja tovább. Amikor az ismerősöm férje végül feláll, a fácánkakas már nem él.
Másnap remek levest eszünk. Aztán fejes salátát, friss zöldhagymát, főtt krumplit és gombasalátát. Én a búzasört nagyon szeretem, meg a házi pogácsát. De van mindenféle apró sütemény is.
{jcomments on}
