Révai Gábor: Bemutatkozásaim története

A Kalligram kiadónál megjelent Révai Gábor: Bemutatkozásaim története című könyve, amit az Írók boltjában mutatnak be április 26-án, délután 4 órakor. Itt egy részletet közlünk a könyvből.

A kényszerű és rövid ’56-os emigráció november 4-ikén Munkácson kezdődött. Sokan voltunk ott magyarok, valami szállodaféleségben laktunk. Én Vasékra[1] és Hegedüsékre [2] emlékszem, talán mert nekik voltak velem egykorú gyerekeik. Munkácsról aztán egy előkelő moszkvai negyedbe, Szerebjannij Borba vitték a magyarokat, de mi onnan is hamar továbbálltunk, és még karácsony előtt a Szosznü-i vagy baravihai szívszanatóriumban kötöttünk ki. Apám, aki tizennégy éves kora óta szívbeteg volt, már korábban is többször volt itt kezelésen. Én a közeli falusi iskolába kezdtem el járni, emlékszem, az erdőn át kellett menni, és sokszor ijesztgettek, hogy útközben medvékkel futhatok össze, de a medvék szerencsére elkerültek. Az itteni rövid tartózkodásból egyetlen fájóan éles emlék maradt meg bennem, tudniillik fájni kezdett az egyik fogam, és a fogorvos a szanatóriumban két „fájdalomcsillapító” tabletta beadása után kezdte el kezelni a beteg fog idegeit. Ez olyan élmény volt, aminek a hatására később sokáig reszkettem az idegkezeléstől.

Ezenközben folyamatosan ment az alkudozás a hazamenetelről. Ennek a részleteire természetesen nem emlékszem, csak az eredményére. A bátyám és én már kora tavasszal hazajöhettünk.

Papa még a tél végén önmaga vészjósló előhírnökeként csak egy cikket küldhetett haza. Az „Eszmei tisztaságot” a Népszabadságban jelent meg, és afféle „zászlóbontás” volt a régi, sztálinista káderek számára. Papa számára csakugyan elsőrendűen fontos volt a tiszta „eszme”, amely pedig a Szovjetunió negyven és a Rákosi rendszer hét éve alatt az ő szeme láttára mocskolódott be annyira, hogy a mocsok alatt már nagyon kevesen – csak a hozzá hasonló őskommunisták – látták.’57-ben papa még nem sejthette, hogy tíz évvel később, éppen az idő tájt, amikor az eszme elhomályosulása árán valamivel élhetőbbé kezdett válni a „nem létező” szocializmus világa, az ő kisfiacskája fogja majd számon kérni a Kádár rendszeren az eszmei tisztaságot.

Kádár szempontjából sok érv szólhatott a mellett, hogy nyilvánosságot adjon Révainak. Egyrészt ország-világ előtt bizonyítani szerette volna, hogy ő és az „új” párt gyökeresen szakított a Rákosi féle rendszerrel. Ennek a látszatnak a megteremtésére nagyon is kapóra jött Révai radikális, a közelmúlt kísérteteit megidéző cikkének közlése, és bírálata. Másrészt Kádárnak a párt konszolidálása során ez a sztálinista csoport apámmal az élen jelentette a legfőbb párton belüli ellenzéket. Tudta, hogy ezt a dogmatikus-szektás irányvonalat nem tudja egykönnyen a szőnyeg alá söpörni, és a „szőnyegen” keresztül eltaposni, mert annál ez a vonal erősebb. Ha tényleg úrrá akart lenni rajta, vállalnia kellett a nyílt sisakos harcot. Sikerült is leküzdeni, bár apám még halála után is sokáig a magukat „igazi” baloldaliaknak tartó elvtársak jelképes „zászlaja” volt.

Alighanem ugyanaz a paranoia uralkodott el az ’56 utáni megtorlásokat követően a Kádár féle MSZMP-n, mint az agyvérzése utáni lábadozás idején a papán: saját elvtársaiktól, a Révai-klónoktól és a Tűz-táncosoktól rettegtek a legjobban. Ami a papát illeti, ő ebben a vitában is hű maradt önmagához: miután nyilvánvalóvá vált, hogy a párton belül nem az ő nézetei kerekednek felül, önkritikát gyakorolt, hiszen a pártnak akkor is igaza van, ha nincs igaza. Félreértés ne essék, ez nem behódolás vagy megfutamodás volt a részéről, hanem „A Párt” mindenhatóságába vetett irracionális hit.

„A Párt” (betét)

Nagyobbik lányom kisgyerekkorában sokat játszott képzelt barátaival. A nyolcvanas évek első felében jártunk, óvodás korú lehetett, és időről időre kitalált magának egy barátot, nevet adott neki, és felruházta mindenféle jó és rossz tulajdonsággal. Rendszeresen és elmélyülten játszott ezekkel az imaginárius barátokkal. Néha mi, a szülei is bekapcsolódtunk a játékba, kérdezgettük ezekről a láthatatlan barátokról, de ő sose jött zavarba, minden kérdésünkre tárgyilagos választ adott. Nekünk pedig eszünk ágában sem volt kétségbe vonni ezeknek a barátoknak a „létét”, hisz egyébként is nagyon élveztük a gyerekkori fantázia minden olyan – már a beszélni tanulás buktatóiban lépten-nyomon előtörő – gyönyörű szüleményét, amelyek – hiába is próbáltuk őket konzerválni – elmúlásra és feledésre voltak ítélve.

Legnagyobb és azóta is tartó megrökönyödésünkre Nóra egyszer csak új barátot „talált” magának. Először nem akartunk hinni a fülünknek, ezért többször is visszakérdeztünk az új barát nevére. Nóra legújabb barátját – jól hallottuk – úgy hívták, hogy „Párt”. Párt ugyanolyan, ha szabad ezzel a képzavarral élnem, hús-vér szubjektum volt Nóra számára, mint korábbi képzelt barátai. Lehetett vele beszélgetni, játszani, vitatkozni. Namármost Nóra 1977-ben született, és én őszintén szólva nem hiszem, hogy életében egyszer is hallotta volna tőlünk ezt a szót. Tíz évvel Nóra születése előtti baloldali korszakomban se nagyon foglalkoztam a párttal, legfeljebb a mi, ugyancsak képzeletbeli, de a Nóráénál sokkalta rosszabb fajtából való „forradalmi pártunkkal”, de azóta különösen nem. Nóra korábbi képzelt barátainak is volt nevük, de az ő esetükben eszembe se jutott volna racionális magyarázatot keresni a névadásra. De vajon honnan vette a „Párt” nevet? A dolog tökéletesen abszurd volt.

De még ennél is abszurdabb, misztikus szubjektum volt a „Párt” az őskommunisták szemében. Nehezen felfogható, hogy az olyan végsőkig racionális, a logika teljes arzenáljával felvértezett gondolkodók, mint Lukács vagy az apám hogyan helyezhettek minden józan megfontolás elé és fölé egy ilyen misztifikált absztrakciót. A pártot már a legelső bécsi emigráció ideje alatt felruházhatták a felsőbbrendűség misztériumával, aztán később a Szovjetunióval bővült a kommunisták tévedhetetlen olümposzi isteneinek köre.

Látszólag sokkal több és sokkal közvetlenebb az összefüggés a kommunisták és a párt illetve a kommunisták és a Szovjetunió között, ám ha jobban belegondolok, Nóra lányom „barátjának” eredetére mégis több racionális magyarázatot találok. Végül is Nóra velünk együtt évekig járt a földvári pártüdülőbe, ahol sokszor hallhatta akár éppen a „pártüdülő” szót, ha pedig a párt üdülni tud, ő pedig szeret ott üdülni, ahol a párt, akkor – gondolhatta – miért ne lehetne a barátja. Az őskommunisták esetében ezzel szemben legfeljebb lélektani magyarázatot tudunk adni arra az univerzális jelenségre, hogy a pártot és a Szovjetuniót kiemelték a reflexió és főképp a kritika lehetséges tárgyai közül.

Az alkotó ember teremtményéről mondja Ézsaiás, hogy „istent is csinál belőle, és leborul előtte; bálványszobrot készít, és imádja azt”. A jelenség tehát – úgy látszik – ősrégi. Csak hát mást, többet várnánk el egy kiművelt emberfőtől, mint az egyszerű kovács- vagy ácsmesterektől, akikről Ézsaiás beszél. Nincs racionális magyarázat rá, hogy magukat racionális elméknek tartó értelmiségiek irracionális szubjektumot csináljanak fogalmakból és földrajzi entitásokból, márpedig Lukáccsal, Révaival és társaikkal ez történt. Ennél még a népdal is racionálisabb, hiszen Kossuth Lajos mint személy éppenséggel üzenhet valamit, ha akar, de a párt vagy a Szovjetunió, ha akarna se tudna „üzenni”. Pedig ezek a kommunisták nem egyszer csakugyan szubjektumként hivatkoznak a pártra és a Szovjetunióra, mint „aki” üzen, kér, parancsol, áldást és átkot szór.

Mindazonáltal mégis van ebben valami „magasabb rendű” racionalitás. Ami az egyes embert, tudniillik a kommunista embert illeti, elbújhatott a párt vagy a Szovjetunió mögé, átháríthatta rá a felelősséget, úgy takarózhatott és azonosulhatott vele, hogy közben „mosta kezeit”. A pártnak és a Szovjetuniónak mintegy „felettes énként” való kezelése a rendszer fennmaradásának feltétele volt. Amikor a mítosz foszladozni kezdett, ez egyszersmind a rendszer széthullásának csalhatatlan a tünete volt.

*

’57 márciusában, amikor hazajöttem, ideiglenesen Dezső nagybátyámékhoz költöztem a Pasarétre, és mivel az volt a legközelebb, a Fenyves utcai iskolába kezdtem járni. Ez volt az Ady és a Gorkij után a harmadik általános iskola, ahova jártam. Nyolcadikig még kettő lett. Első fellépésem a Fenyves utcai általános iskolában valóságos hőstett volt. E hőstett dicsfényét legfeljebb az homályosítja el némiképp, hogy úgyszólván vétlen voltam benne. Ha tudtam volna, milyen hőstettet hajtok végre, valószínűleg nem hajtom végre. Az történt ugyanis, hogy az első napon, iskolába készülődvén, mint azelőtt mindig (és az orosz falusi iskolában is) vörös nyakkendőt kötöttem. És nem ám akármilyen, hanem szép, selyem vörös nyakkendőm volt. Automatikus, minden reflexiót nélkülöző mozdulatsor volt ez a részemről. Más alapvető evidenciákból – mint például hogy az apám fia vagyok – fakadó evidencia. De hát mielőtt néhány hónapos emigrációba vonultam volna, ez az evidencia még széles körben elterjedt volt. Én meg honnan is tudtam volna, hogy a helyzet – ideiglenesen – megváltozott? Meleg tavaszi nap volt, és én vörös nyakkendőben, a „Sztálin pelenkát” jótékonyan eltakaró kabát nélkül jelentem meg a Fenyves utcai iskola udvarán. Nyomban jókora csődület támadt körülöttem. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, egyedül álltam a fenyegető és egyre szűkülő kör közepén, és lassan kezdtem felfogni a dolgot. Visszagondolva a jelenetre, legfeljebb annyit vállalhatok belőle némi büszkeséggel, hogy ha már botcsinálta hős lett belőlem, egyre jobban elhatalmasodó félelmem ellenére vállaltam a szerepet, nem magyarázkodtam, nem hátráltam meg, sőt, az első rám támadó fiút, aki, mint később kiderült, az osztálytársam volt és – nomen est omen – Nagy Imrének hívták, úgy ellöktem, hogy hanyatt esett. Mindazonáltal a közelgő és elkerülhetetlennek tűnő összecsapás végkimenetele nem lett volna kétséges annak ellenére sem, hogy a fenyegető tömegből egyszer csak kivált és mellém lépett Molnár Laci, volt gorkijos osztálytársam. Az ő tette sokkal tiszteletre méltóbb volt az enyémnél, mert tudatosan és önként vállalt mártírium lett volna, ha az utolsó pillanatban nem lépnek közbe a tanárok. Talán csak utólagos visszavetítés, mindenesetre úgy emlékszem, hogy ez a tanári beavatkozás meglehetősen felemás volt. Valahogy érezni lehetett rajta a kényszerűséget, és hogy szívük szerint inkább ők is lerángatták volna a nyakamból a „Sztálin pelenkát”. Akárhogy is, a Fenyves utcai iskolában ettől kezdve ismét bontogatni kezdte szárnyait az úttörőmozgalom. Nagy Imre ugyan jó darabig ígérgette, hogy egyszer még elkap, én pedig kellőképpen be voltam tojva, de aztán erre mégsem került sor.

Ha az emlékezetem nem csal, papáék valamikor a nyár elején jöttek haza, de akkor még nem költözhettünk vissza a Béla király útra. Átmenetileg a Virányos úton kaptunk egy házat, ahonnan én továbbra is gyalog járhattam a Fenyvesbe.

Az egész Rákosi féle csúcsgarnitúrából papa volt az egyetlen, aki a felszínen maradt. Rákosit soha nem engedték vissza az országba, Gerőnek is négy évet kellett erre várnia, de a politikába később sem térhetett vissza, és vénségére fordítóként tengette az életét, Farkast pedig lecsukták. Papa cikke, amely éppenséggel a kádári irányvonalat kritizálta, kora tavasszal megjelenhetett a Népszabadságban, mi a bátyámmal már ezzel egy időben itthon voltunk, és csakhamar ők – mama és papa – is hazajöhettek. Kádárnak ugyan meg kellett vívnia a maga csatáját Révaival, ami nem volt könnyű, de ezt alighanem vállalnia kellett, mert csak egy ilyen győztes csatában szerelhette le legfontosabb belső ellenzékét. A „revizionisták” a forradalom leverése után már börtönben voltak vagy hallgattak, a „dogmatikus-szektásak” viszont ismét gyülekeztek Révai zászlaja alatt. Kádár nyilván jól ismerte apámat, és tudta, hogy aláveti magát a pártfegyelemnek, ha alulmarad. Így történt. Jutalmul ismét beválasztották a Központi Bizottságba, és haláláig az Elnöki Tanács elnökhelyettese maradt. Abban a rendszerben, amelyben egy párt van, és a tényleges hatalom nem a „demokratikus intézményeké”, hanem ezé a párté, az Elnöki Tanács elnöke maga is súlytalan báb, de legalább az üres állami protokollban megvan a helye. Az elnök helyettese viszont végképp semmi és senki.

A papa tehát még tett egy kísérletet a hatalomba való visszatérésre, de már az is nagy kegy volt a szovjet elvtársak és Kádár részéről, hogy ezt megengedték neki. A kísérlet kudarca után emelt fővel vonulhatott vissza, és folytathatta haláláig József Attila tanulmányait.

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ironizálok. Papa ’56 után nem magáért a hatalomért akart visszatérni a hatalomba, hanem azért, mert hitt az igazában. Pedig pont neki (vagy éppenséggel Lukácsnak) ez nem lehetett könnyű. Egyikük sem hitte egy pillanatig sem, hogy Rajk az imperializmus ügynöke volt, aki megérdemelte a sorsát. Nem hittek sem Trockij, sem Buharin, sem Kun Béla bűnösségében. A valóságos, a „létező” szocializmusról való egyre gyarapodó tudásuk ellenére hittek a valóságos, a „létező” szocializmusban. Amikor a létező szocializmusnak már alig volt köze az ő – bolsevizmusról alkotott – eredeti elképzeléseikhez, amikor minden mesterséges izoláció ellenére is nyilvánvaló volt, hogy „odaát” jobban és szabadabban is élnek, ők akkor is hittek abban, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.

Lehet, hogy papa előre látta, vagy legalábbis sejtette a kádári konszolidáció majdani „vívmányait”, amelyek nem fértek össze az ő kommunista elveivel. Se a kiskert, se a Trabant, se az, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Mindabban, ami az átlagember számára a hatvanas évek közepétől elviselhetővé tette az életet, ő elfogadhatatlan revizionizmust, a restauráció előhírnökét látta. Talán szerencséje is volt, hogy ezt már nem érhette meg.

Más kérdés, hogy gyanúm szerint ez a hit akkor már elkeseredett hit lehetett, egyfajta csakazértis ragaszkodás a ’18-ban hozott erkölcsi döntéshez. Volt egy pont, legkésőbb az 1935-1937 közötti évek Moszkvájában, ahol kellett és talán még lehetett volna „pálfordulni”.

Azok, akik a nagy perekkel egy időben a helyszínen, vagy ezekről tudomást szerezve bármikor és bárhol végrehajtották ezt a fordulatot, logikusan és helyesen cselekedtek. A GULAG valósága vállalhatatlanná tette korábbi hitüket. Vagy nem is. Ez így nem igaz. A kommunizmus szovjet valóságával való szembesülésből a legritkább esetben következett a baloldaliság megtagadása. A progressziónak még ekkor sem volt más alternatívája. Mussolini, Hitler, Franco, Horthy, stb. Európájában baloldalinak lehetett maradni anélkül, hogy vállalni kellett volna a kommunizmus szovjet valóságát.

Az „őskommunisták”, az „alapító atyák” közül mégis csak kevesen hajtották végre ezt a fordulatot. Ha visszagondolunk Lukács ’18-as cikkére, amelyben a bolsevizmus és a szociáldemokrácia alternatíváját elemzi, tudhatjuk, hogy a bolsevikok tudatosan, a „jó” érdekében vállalták a „rosszat”. Akkor még valóban azt hihették, hogy csak az osztályharc éleződésén át vezet az út az osztályharc megszűnéséhez, csak terrorral lehet megszüntetni a terrort, csak az állam hatalmának erősítésével lehet elősegíteni az állam elhalását. Azt gondolhatták, hogy ez a történelem dialektikája. Tették a rosszat, vagy legalább is asszisztáltak hozzá. Aztán látták, hogy „a forradalom felfalja saját gyermekeit”, és talán még ezt is szükségszerű rossznak gondolták.

Nem menteni akarom én az első generációs komcsikat, csak megérteni.

A Szovjetunió befogadta őket, „kenyeret, munkát” adott nekik. A Szovjetunió és a Komintern[3] egyszerre nyújtott menedéket és jelentett állandó fenyegetettséget. Akik hazajöttek, azokat többnyire elfogták, lecsukták. Apám „csak” három évet ült, Zoli nagybátyám több mint nyolcat. Még mindig nyitva állt előttük a polgári karrier útja, akár Bécsben vagy Berlinben, ahol apám is tanult. De ők még mindig hittek, és áldozatok árán is kitartottak a hitük mellett. A Tanácsköztársaság epizódja után most szembesültek először a Sátánt kiűzni akaró Belzebubbal. Kevesen voltak közülük, akik egy ponton azt tudták mondani, hogy eddig és ne tovább. Nagyon nehéz vagy inkább lehetetlen ugyanis kijelölni egy olyan pontot, egy olyan dátumot vagy eseményt, amely annyira különbözött volna az előtte és az utána következőtől, hogy önmagában kikényszerített volna egy ilyen döntést. Viszont egy idő – egy pont – után már nem, vagy csak nagyon kivételes esetekben volt visszaút. Akik pedig túlléptek ezen a ponton, jobban mondva nem hagyták, hogy a szemük előtt zajló „piszkos dolgok” saját életükben fordulóponttá sűrűsödjenek, ezzel el is szalasztották saját erkölcsi felmentésük utolsó esélyét.

Innentől kezdve az erkölcsi döntés helyét önigazoló ideológiák foglalták el. Az már nem erkölcsi döntés volt, hogy bár Trockij, Bucharin, Kun Béla, stb., jó kommunisták voltak és nem az imperializmus ügynökei, mégis kitartok Sztálin mellett, mert még mindig jobb, mint Horthy vagy Hitler. Ez a „még mindig jobb” vezetett aztán ahhoz, hogy a legrosszabb szocializmus kis jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Ez a „még mindig jobb” érv akkor sem állta meg a helyét, amikor Sztálin és Hitler között kellett választani, de a háború után egyre kevésbé. Anélkül, hogy akár egy röpke gondolatkísérlet erejéig beleesnék abba a csapdába, hogy latolgatni kezdjem a kettőjük közül melyik a jobb illetve rosszabb kérdését, talán érdemes felhívni a figyelmet arra a nem elhanyagolható különbségre Hitler és Sztálin között, hogy míg a náci Németországban egy „jó nácinak” nem volt félnivalója, a kommunista Szovjetunióban, ahol „fortélyos félelem” igazgatott, éppenséggel a jó kommunistáknak volt a legtöbb.

Az önigazoló és önfelmentő ideológiák másik fontos és gyakori érve „az objektív helyzetre” való hivatkozás volt. Bár nem hiszem, hogy Rajk aljas áruló és kém, mégse szólok egy szót se, mert ezzel „objektíve” az ellenség malmára hajtom a vizet. Ez is a személyes felelősség áthárítását szolgáló érv, amely persze mindkét oldalról elhangzott. Hivatkozhatott az objektív helyzetre az is, aki a saját kritikus véleményét akarta ezzel elfojtani, és az is, aki a másokét. A „még mindig jobb” érve és az „objektív helyzetre” való hivatkozás egyaránt a kor végletes és végzetes dichotómiájának – ha nem is szükségszerű, mindenesetre logikus – következménye.