Búcsú és szavak Hazai Attilához. (Podmaniczky Szilárd) Fotó: Dezsi Judit
Amikor Attila elment
Aznap korán keltem
Mert Pestre mentem
Gyönyörű volt a reggel
Az utcán csönd
Elkeverve a meleggel
Mintha valami ünnep lenne
Mézédes virágillat
Töltötte be a Balatont
Pesten is lágyult a beton
Tágult a rügyek teste
Ez lesz idén az első nap
Mikor nem sötétben érek haza este
De aztán valahogy mégis
Kiúttalan útvesztőbe keveredtem
Bolyongtam épületről épületre
Portáról portára
Hol hagytak valamit a nevemre
Nem találtam a helyem sehol
A csomag végül meglett
De az idő elszállt
S lassan föladtam
Hogy világossal hazaérjek
Aztán felszálltam mégis egy buszra
És hosszan töprengtem rajta
Nem ismerjük egymást
Senkit nem ismerünk
Minden fejben más világ kavarog
És a világok együtt
Belevesznek a tömegbe
És akkor az órámra néztem
Két óra ötvenkét perc
Majdnem annyi
Mint mikor a labirintba keveredtem
Semmit nem értettem
Megállt volna az idő a nagy melegben
Az lehetetlen
Hiába adtam föl hogy nappal hazaérjek
Az idő nem szaladt el
S hirtelen megtelt kegyelemmel
Mint mikor bármit teszel
Azonos a neveddel
S az idő azonos lesz a jelenléttel
Így értem haza
Világosban a napfénnyel
Nyomot hagyott bennem
Ez a nap április öt
Egy közös napunk
Mikor Attila elment
Időtlen lett a tavasz
Kint ültem a kertben
S az esti szélcsend
Fehérre mázolta a falat
{jcomments on}
