És akkor, a nappaliban töprenkedve azt vettem észre, hogy a függönynek lába nőtt. (Méhes Károly írása)
– Bújócskázni úgy kell – magyarázza Kati -, hogy én elbújok, és te ott keresel, ahol nem találsz meg!
– És ha mégis rád lelek?
– De nem! Ott keress, ahol nem vagyok!
– Ejnye, no. Mégis, hol?
– A fürdőkádban. A hűtőszekrényben. Bárhol, csak ott ne, ahol megtalálsz!
Mire kettőt pislantottam, nem volt sehol.
Keresni kezdtem hát, magamban dödörészve.
– Ej, Kati, Kati, hová tűntél… Ó, eszembe jutott! Biztos a fürdőkádba bújtál. Itt kell legyél. Nézzük csak… Egy szivacs… Hasonlít Katira? Még csak Spongya Bobra sem. Egy műanyag kacsa… De hát Kati nem szokott hápogni! Szappan – Kati is habozik néha, igaz. De nem Katival habosítjuk a szappant, hanem fordítva. Körömkefe… Ez sem lehet ő, ennyi kis tüskével a hátán, hát sündisznó lenne ez a lányka? Azt már mégsem. A fürdőkádban, megállapíthatjuk, nincsen Kati.
Hümmögve bandukoltam át a konyhába. Ahol meglepetve kiáltottam fel.
– Ó, hát persze! A hűtő. Csakis ide bújhatott, a kis beste. Lássuk akkor. Tojás… De Kati nem csibe, hogy tojásban lakhatna. Kolbász… hmmm, jó az illata, de csak nem változott át kolbásszá, erre ő sem képes. Tej… Boci, boci, tarka, az én kislányom marha? Dehogy is! Túró Rudi, aha! Katinak van pöttyös ruhácskája, ez lesz az…! Mégsem, ez csak egy barna rúd. És van itt még egy szép kis káposzta. De csak nem gondolhatom, hogy káposzta fejű az én Katim? Azt kell lássam, hogy nem ide bújt, a hűtőszekrényben sincsen.
Mentem tovább, szobáról szobára. Kerestem őt, és sehol sem leltem, mert tanácsához méltón, ott kerestem, ahol nincsen. Ilyen a bújócska, nem igaz?
És akkor, a nappaliban töprenkedve azt vettem észre, hogy a függönynek lába nőtt. A függönynek, ami fentről, a karnisról lóg lefelé, majdnem a parkettáig. De a függönynek eddig nem volt lába. Tehát vannak még csodák.
– Függöny – mondtam felélénkülve -, kedves Függöny. Ha már a Kati nincs meg, némi jó hír, hogy neked lábad nőtt. Legalább ezentúl nem kell húzogatni, mint eddig, fáradságos munkával, hanem szépen ide-oda sétálsz majd. Este behúzod magad, középre tipegve, reggel meg vissza, elsétálsz a szekrényig. Így lesz, Függöny?
– Így! – felelte vékony függönyhangon a Függöny. És már moccantak a fehér zoknis lábacskák, és a hosszú Függöny indult, hogy középre húzza magát.
– Függönyke – kérdeztem aztán, kissé hamiskásan -, nem láttad véletlenül a kislányomat?
– Neeem! – felelte rögtön a Függöny függönyhangon, tovább tipegve.
– És Függönyke… – cifráztam tovább -, lehetséges az, hogy az eltűnt kislánykám helyett ezentúl téged nevezzelek Katinak?
A Függöny itt egy pillanatra megtorpant, de aztán mocorgott tovább, mint eddig is.
– Nos, leszel Kati?
– Esetleg… – felelte a Függöny, de az a hang már nagyon hasonlított Kati hangjára.
Nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel a végső kérdést:
– Függöny, te vagy Kati?
– Igen! – jött a rikkantós felelet, és ezzel együtt fellebbent a Függöny is.
Ott állt Kati, fülig szájjal. És ezt mondta, feltartott mutató ujjal:
– De nem találtál meg! Csak a függönyt nevezted el rólam!
Megint neki lett igaza – ilyen egy lány!
{jcomments on}
