Könnyebb úgy pasiznod / ha erős a hasizmod. [Podmaniczky Szilárd blogja]
Kint feküdtem a márciusi napon, a kert közepén, a madarak fütyörésztek, a virágok nyíltak, a mandula- és a sárgabarackvirágok szirmai mellett olyan fehér voltam, hogy engem is körbedöngtek a méhek, hogy talán beporoznának, és nyár végére hoznék valami szép termést.
Egy régóta visszatérő kérdésre gondoltam. Hogyan lehetett az élettelen anyagból élő anyag? Ilyenkor a napon jó erre gondolni. Fölöttem az ég vastag levegője, sirályok fehér szárnyai villognak benne. Látom kívülről a Földet, ahogy körülveszi a levegő a kék bolygót. Mert a kék bolygó meleg és illatos paplanja alatt megjelent az élet az élettelenből. Ezt a bakugrást soha nem sikerült megértenem, de most a tavasz elemi élményeibe ágyazva úgy tűnt, megértettem. Nincs élő és élettelen anyag, csak élő van. Az ember nem élő, a szén és a vas nem élettelen, hanem ugyanazoknak az anyagoknak másik állapota. Az anyag mindig is készen állt arra, hogy ilyesmi legyen belőle, mint mi. Csak kell hozzá egy kis áram, víz meg ilyesmi. Ez teljesen tudománytalan, de nem baj. Ha jól sejtem, a tudomány mai állása szerint nem tudunk mesterségesen létrehozni „élő” anyagot „élettelenből”. Úgyhogy lehetek ebben a témában saját elképzelésem rabja.
Aztán a fákra gondoltam. Milyen lehet fának lenni? Nem látni, nem hallani, nem érezni. Mit érez a fa? Állni a téli fagyban és a nyári hőségben. Mióta közvetlen közelről nézem a gyümölcsfáink növekedését, elkápráztat az a tudás, ami egy fában van. Napok óta derült az ég és nappal húsz fok fölött van. Kibontotta virágait a mandula, a barack és a körte is. A szőlő alszik, a kicsit késői metszés miatt folyik belőle a víz. Csöpög és csillog. Melegszik a levegő, és a fa kinyitja virágait, aztán gyümölcsöt érlel, hosszú és jól kitalált programjával. Nézem a bútoraimat, fa. Az íróasztalom deszkájában is megvolt ez a tudás, és most fölötte gondolkodom.
De például arra a vonaton jöttem rá, azt hiszem, az aligai partokat hagyta el a szerelvény, mikor váratlanul ráláttam az egész életemre. Talán azért, mert Aligán töltöttem egy hosszú nyarat, és most az idő tágasságába kifeszítve ráláthattam.
Engem soha nem érdekelt az irodalom, csak az írás. A mai napig ez a kettősség feszíti szét az életemet.
{jcomments on}
