Küzdünk, fáradunk, s lassan eldőlünk mind. S vajon mi lesz, ha már egy sem marad talpon közülünk? – [Böszörményi Gyula egypercesei]
Az Elnök szólásra emelkedett. Aranyszín fejét bölcsen megbillentette a szélben, és zizegett kicsit, míg mindenki rá nem figyelt.
– Sorstársaim! – zengte. – Az elnyomás évei a végtelenbe húzódnak, s a mi erőnk egyre fogy. Egyenesen álltunk évezredeken keresztül, és hagytuk, hogy uraink, ezek az önző, átkozott élősködők kihasználjanak minket. Szabadságunk ma már csak emlék, olyan mese, amit gyermekeink sem hisznek el.
Környezete széles körben helyeslőn, elkeseredve bólogatott.
– Nekünk is van lelkünk! – sikoltott az Elnök fájdalmában. – Mikor még szabadok voltunk, az urainknak nem feleltünk meg úgy, ahogy megteremtettünk, hát alakítgatni, vagy ahogyan ők mondják, nemesíteni kezdtek bennünket. Ma már nem is hasonlítunk az őseinkre. És mivel a sikeres lázadásra semmi reményünk, győzni úgysem tudunk, így végül az erőnk elszállt, akaratunk megtört, hitünk az égbe párált. Uraim, be kell jelentenem, hogy megfáradtunk, s immár állni sem bírunk tovább. Javaslom tehát, hogy feküdjünk le és pihenjünk el, miként azt azok a távoli testvéreink is teszik, akikről egy szél sodorta képes magazin hozott hírt.
A döntést nagy körben övezte tetszés, ám csak a hűvös nyári szél volt a tanúja e szerencsétlen, kizsákmányolt nép végső elheveredésének.
…
Másnap aztán Székesfehérvár környékén újabb titokzatos gabonakört találtak, s mohó kíváncsiságukban gyorsan le is taposták azt az emberek…
{jcomments on}
