Jókai-paródia, road-movie, magyar mágikus realizmus – ígéri a fülszöveg, és Fehér Béla könyvére mindez tényleg jellemző. Szerencsére nem pont úgy, ahogyan az olvasó elsőre elképzeli. (Bakos András könyvajánlója)
Az elején mintha egy-egy mondat után hallanánk is az öreg úr sértődött, fakó hangját: nem is beszélek így. Dehogynem. Később neki sem lehet kifogása, mert szeretetteljes paródia ez, ha létezik ilyen fogalom. Ami pedig a szabadságharc ábrázolását illeti, a mű hódolat Jókai előtt, mert ő is ilyen történetekkel állított emléket fiatalkora legnagyobb élményének. Vannak igazi hősök, (biztosan), de van elég hitványsággal és csellel élő, sőt boldoguló ember is, az irigység és a kapzsiság ugyanolyan nagy úr, mint máskor. A honvédség tisztjei és a császár kémei is ugyanolyan gyanakvó magyarok, mint a maiak, mert az a legbiztosabb és legkényelmesebb, ha ellenséget sejtünk a másikban. Hiába utaznak végig az országon a regény szereplői, ebből szempontból ugyanazt láthatják. Ám ahogy Jókainál időnként valami öröm vagy vidámság szokott megcsillanni, itt többnyire finom ironikus utalások sejtetik egy-egy újabb élőkép láttán, hogy megéltük ezt mi már. Hiába nézzük végig széltében-hosszában ezt a tablót újból, nyilván nem változott, legföljebb még mindig nem ismerjük eléggé. A regény vége felé azt mondja Karola, a púpos grófnő, hogy őt már csak a csodák szórakoztatják, és ezzel mintha mi is így lennénk. Természetes, hogy ha meghal valaki, mindig látni lehet a lelket is, amely meztelen, szánni való, undorító lény, a leírás alapján valamiféle átmenet a madárfióka és a szitakötő között. Egy börtönben a mennyezet tégláin egész seregnyi kapaszkodik, mocorog belőlük. Mint a denevérek. A császáriakat segítő orosz hadsereg főkéme vasorrú bábának maszkírozza magát, és van egy bűvös dobozka, amelyből a megfelelő jelszóra – mint Aladdin szelleme – előugrik egy Árpád-kori vitéz, a maradék magyar, a legnormálisabb szellem a társaságban, aki agyagba ágyazva süti meg a vadnyulat, és tokostul tépi ki a börtön vasajtaját, amikor menekülni kell. Végül elfut a fák közé, maradnak a hús-vér emberek, néhány lehangoló jellem. Az olvasó pedig addigra ugyanúgy összébb gombolta magán a kardigánt, mintha Jókait olvasna; saját magához méri a hitványakat, és még erősebben figyeli őket, mert mégis kell lenni köztük valakinek, aki a többinél rendesebb, ha másban nem, hát abban, hogy nyíltan vállalja esendőségét. Nem ilyen Swappach Ferdinánd, az aljas, cinikus császári kém és fia, a Kossuth-párti katonatiszt Amadé sem, aki mintha apja bűneit akarná kompenzálni, ugyanolyan kegyetlen, lépten-nyomon a szabadságot élteti, de közben kötélen tartja a postakocsi hajtóját, nehogy meglépjen. A Swappach uraságok a beszély vége felé, ahogy illik, agyon is lövik egymást. Marad a grófnő, aki alighanem mindenkit gyűlöl, de az unalmat még jobban utálja. Aztán Estilla, a pozsonyi cukrász lánya, aki Amadéval kavar, aztán annak halála után szó nélkül elmegy egy szép beszédű betyárféle személlyel, hiába szomorkodik utána az édesapja. Marad tehát az apa, a cukrász, aki elüldözi a házából a katonatiszttel rajtakapott lányát, aztán megszakad érte a szíve, utánuk megy, néha megkötözve utazik egy koporsóban. Bevallja, hogy tisztán üzleti megfontolásból nevezte pozsonyi kiflijét Kossuth-kiflinek, azért mégis tudható, hogy őszinte híve a magyar kormánynak. Régen látott barátja és megmentője levelét olvasva megsüti neki a beuglit, és el is akarja vinni hozzá, de későn érkezik. A joviális debreceni cimbora már meghalt. Az ágy támláján két lélek ücsörög, egy félénk és egy hetyke, gülüszemű, mert ez olyan jó ember volt, hogy két lílek lakott a nehéz testibe. A szomorú véget mégis a mennyországban éli át a társaság: a regény zárlatában Debrecen, a kormány székhelye mennyei köztársaság, az egészséges életöröm szigete, amelynek öntudatos polgárok őrizte kapuján levett kalappal illik belépni. Ahol Kossuth kormányzó és parasztember egymás mellett ül és falatozik a fogadóban, kényelmesen, talán az idők végezetéig.
Magvető Könyvkiadó
3490 forint
Itt kedvezményesen megveheted
{jcomments on}
