Ha minden hangot megpróbálna az elménk értelmezni, hogyan létezhetnénk ezen a világon? [Tölgyes László Linkrafting blogja]
„If you want to touch the sky
Just put a window in your eye”
Coil: Windowpane
Athanasius Kircher, a „Musurgia Universalis” című könyvében még naivan azt feltételezi, hogy a zenében fellelhető harmónia a világ tökéletességére utalhat. Manapság a digitális zene és virtuális hangszerek korában már kénytelenek vagyunk a hang futuristák általi tagadásához és zsigeri kritikájához visszanyúlni. A minket körülvevő világ elektronikus zajai már sokszor kakofóniának hallatszanak, megérteni és életünkbe szervesen beleépíteni sajnos nehezen lehetséges csak azokat. A hang fogalma és megtapasztalása, valamint a belőle készíthető zenei virtuális produktumok is új filozófiát követelnek.
A tömegfogyasztáson alapuló zenei „műveltség” már nem feltételezi a klasszikus zenekultúrának az ismeretét, sem az egységes zenefilozófia fogalmát. A jelenleg az átlagemberek számára elérhető hangzóanyagok és zeneként élvezhető „hangozva érzékelhető mozgó formák”-nak már semmi közük sincs a filozófiai értelemben vett metafizikához. (Vagy talán soha nem is volt gondolhatnánk rosszmájúan?). Az analóg-digitális fordulat végsősorban, nemcsak kulturális, de zeneesztétikai fordulatot is hozott nekünk, mind a fogyasztóknak és a hangzóanyag előállítóknak vagy előadóinak egyaránt. Át kell értékelnünk minden eddigi nézetünket a minket körülvevő kortárs elektronikus zenéről és zörejekről tehát.
A menny és pokol házassága
A hagyományos, úgynevezett klasszikus zene vége valójában akkor kezdődött, amikor Neumann János munkássága nyomán megjelentek az első számítógépek. A zeneelméleti kísérletek egy tökéletesebb hangzórendszer és a klasszikus „tonális” zene átformálására már nem hozhattak nóvumot, gondoljunk csak a dodekafónia kudarcára és unalmasságára.
Bartók Béla népzenei gyűjtésre kényszerült a magyar zenei nyelv megújítására tett kísérlete során, egy már nem létező ország kulturális egységét próbálva meg újradefiniálni. John Cage, pedig mindent elmondott a csendről, amit csak megtudhattunk róla. A digitális világ ígérete pedig, kit nem csábított volna a zene klasszikus és filozófiai értelembe vett újra felfedezésére. Kényszeresen vissza kell mindig térnünk Pythagorashoz, és a klasszikus görög zeneelmélethez, ha feltételezzük, hogy a zeneszerkesztés nem más, mint puszta matematikai egyenletek sorozata. A kettes számrendszer jelenlegi uralma látszólag megváltotta unalmas és kiszámítható zenei világunkat. A digitális váltás eufóriája közben, viszont számos más problémával kellett szembesülnünk mind zeneélvezőként mind előadóként.
Egy klasszikus példával élve az analóg zenerögzítési és szerkesztési módszer, hasonlatos ahhoz az élményhez, mintha egy autóval egy földúton haladnánk. Az út valójában nincs tökéletesen kijelölve, bármikor levághatjuk a kanyarokat, nem szabnak korlátot tiltó táblák. A digitális forradalom utáni hangrögzítés és szerkesztési elvek viszont szigorúbb szabályokat követelnek meg tőlünk. Egy autópályán haladva a sebesség és a szalagkorlát szigorúan meghatározza haladásunkat. Bármilyen hiba végzetes lehet számunkra. A digitális világban minden kiszámítható és tökéletes. A megfelelő felbontással rögzített hangok, majdnem olyanok, mint ahogy elhangzottak eredetileg. Így ez a világ csak a lehető világok legjobbika lehet. De valljuk be meglehetősen unalmas, hiszen hiányzik a szabadság minimális algoritmusa belőle.
A „hibás hang” avagy az ismétlés kultúrája
Ha mindent a legjobb felbontásban és mintavételezésben rögzíthetünk, felmerül az a kínzó kérdés, hogy létezhet-e nélkülözhető, hibás vagy felesleges hang a világon? Minden hangot nem hallhatunk és gyűjthetünk össze ugyanolyan módon, bár technikailag lehetséges lenne megtenni ezt. Vagy feltételezzük, hogy a meghallgatható és eddigi életünkben hallott hangok, zenék végtelen permutációit ismételgetjük örökkön-örökké? Korunk uralkodó hangszere a szempler, vagyis a hang mintavételezésére alkalmas gépezet: minden darabokra szedhető és ismételhető vele a világ végezetéig. Az eredetiség bűn, a másolás erény lett. Ha minden másolható nem vagyunk-e mi is klónok csupán a hangok birodalmában?
Zenefilozófiai szempontból érdekes lenne elképzelni egy olyan szemplert, mint Borges novellájában, a Homokkönyvben szereplő könyvet, melyben soha nem találunk hasonló oldalt, bármikor felütjük egy újabb lapját is. Habár ez lenne minden kortárs elektronikus zenész álma valószínűleg, vagyis a „szemplerek szemplere”.
A digitális zeneszerkesztésben hamar megjelenik a sterilitás, a hibát kiköveteli maga a hangzó anyag ridegsége, mely túlságosan idegen az emberi léttől. A tökéletesség, még ha zeneileg is létezhetne, mindig visszataszító, mert nem tudunk mit kezdeni vele, főleg lefordítani nyomorúságos hétköznapi életünkre. Félünk tőle, mert idegen és fájdalmas szembesülni vele.
Így lett a szekvenszerek és digitális hangszerek alapvető tulajdonsága az analóg világból visszacsempészett hibák tömkelegének rafinált implementálása. A csúnya és hibás a szép és a legjobban eladható a kortárs elektronikus zenei kultúrában manapság.
Kétségek között
Az elektronikus zene diszkrét bája talán az, hogy feltételezhetjük, valójában nem is létezik.
Minden hang elektromos elméletileg? Ha a testem „elektronikus” módon működik, mit jelent az elektronikus zene fogalma? Egyszerű példa: egy zongora billentyű leütése agyi elektromos impulzusok sorozatát jelenti az ujjam számára, melyet aztán digitálisan újra „elektronizálok”. Ha minden hangot megpróbálna az elménk értelmezni, hogyan létezhetnénk ezen a világon?
A legegyszerűbb helyzetben azok vannak, akik nemcsak befogadják de művelik is a hangok előállítását. Csak a zenekészítés demokratizálódása jelentheti erre a megoldást, vagyis azt hogy dobjuk el a kottát, felejtsük el az eddig felhalmozott zenei alapanyagokat és tudást. A probléma abban rejtekezik, hogy ma az elektronikus zene színterén bárki készíthet zenét, még az is, aki nem rendelkezik a hagyományos előképzettséggel és zenei műveltséggel. Sőt, néha a pallérozott „szolfézs” ismeretek csak megnehezítik az előadók dolgát a szabad alkotásban. A kotta és a hagyományos notációs technikák ismeretének hiánya megteremtett egy új zeneszerkesztési követelményt és igényt.
Érdekes megfigyelni, hogy ma a legnépszerűbb elektronikus „hangszer” az Ableton Live nevű szekvenszer. A program valójában nem más, mint egy gigantikus szempler (mintavevő), mely kezelése valójában leginkább egy táblázatkezelő szoftverhez hasonlatos (egyszerű és logikus szerkesztési felületeket ad a zenészeknek és DJ-knek). Bármely zenei eseményt, ami digitalizálható feldarabolhatunk, torzíthatunk és klónozhatunk benne, szabadon átalakítva újraértelmezve azt. Sőt a Live kezes bárányként akár önnönmagában is perpetuum mobileként zenél a beépített virtuális hangszerei segítségével, míg alkotója pihen. Nem véletlen, hogy a kortárs elektronikus zene etalon programja lett néhány év alatt. Ha Kodály Zoltán ma élne, valószínűleg ő is ezt a programot használná fel művei megalkotására.
Sajnos viszont a másik oldal, a befogadók helyzete elkeserítő első látásra (ebben a tanulmányban nem foglalkozunk a mai hangot tagadók szektások tömegével). Az a generáció, aki a klasszikus vonalon szocializálódott, nem tud mit kezdeni a digitális hangok tömkelegével. Két lehetősége maradt, vagy visszabújik a hangelméletileg behatárolt csigaházába, félve a világ megannyi zörejétől és zajától, vagy pedig dekonstruálja eddigi ismereteit és beleveti magát a hangok új birodalmába. Mindkét választás nehéz, hiszen figyelmet, komoly önfegyelmet és a hangok iránti elkötelezettséget igényli folyton folyvást. Maga a „hang erőssége”, vagyis a ránk gyakorolt hatása miatt ugyanis eleve vesztesek vagyunk születésünktől kezdve ebben a harcban.
{jcomments on}
