A rendőr és az éjjeliőr majdnem egyszerre állapították meg magukban, hogy a lány voltaképpen szépnek mondható — vagy legalábbis szép volt, amíg élt. Illetve szép lehetett volna, ha valahogy letörlik róla a nyomor, a fásultság és az erőltetett közöny árulkodó jeleit. (Részlet a Libri Kiadónál megjelent Benedek Szabolcs-regényből.)
Halott lányt találtak a Városliget szélén, az István út és a Bálint utca sarkához közel. Az éjjeliőr bukkant rá, a szolgálat végén, mikor a pirkadat apránként elnyomta a gázlámpák imbolygó fényét. Ebben a leheletnyi időszakban valamelyest elcsöndesedett a város: már nem zörögtek a megnyugvást sehol nem lelő lumpolókat ide-oda szállító fiákerek, de még nem csörömpöltek a villamosok sem, hogy a munkába igyekvőket a földi hatalmasságok által nekik rendelt helyükre vigyék. Akik ilyenkor tántorogtak ki a kávéházakból, inkább nyugalomra és friss levegőre vágytak: a fáradt tivornyák utáni erőltetett jókedv múltán halkan botorkáltak hazafelé, még éppen megfelelő időben ahhoz, hogy ne kelljen kerülgetniük a piacra igyekvő cselédeket és ne kelljen állniuk a házkapuk előtt sepregető házmesterek rosszalló tekintetét. Arikkancsok se kapták még meg a nyomdaillatú napilapokat. Aváros hirtelen, talán számára is váratlanul, elnémult, s a folytonos rohanásból megtorpanva néhány röpke pillanatig csodálkozva méregette önmagát, mintha nem ismerné föl, hogy kivel néz a tükörből farkasszemet. Csupán a liget fáinak susogása és a Keleti pályaudvar mozdonyainak füttye szakította meg olykor-olykor ezt a rémisztő és errefelé oly idegen csöndet.
A lányra akkor bukkant rá az éjjeliőr, amikor az utolsó lumpolót is elnyelte valamelyik frissen bevakolt bérház, és az utcákon végleg elhaltak a léptei. Egyetlen embert sem lehetett látni sehol. Az ablakokat elfüggönyözték vagy leeresztették a redőnyt. Ezekben a percekben meglazultak az éjszakára fölhelyezett bajuszkötők, és az alvás nehéz párája még nyomasztóbbá tette a hitvesi ágyakat. Horkoltak, prüszköltek, krákogtak, sóhajtoztak, forgolódtak az uszályos testek a nyári takaró alatt. Aközelgő hajnal lassacskán rózsaszínűre festette az álmaiból soha föl nem ébredni vágyó Budapestet.
A lány pontosan úgy feküdt a bokor alatt, mint azok, akiket fölrántott vidékről a nagyváros csábítása, hogy aztán napjaik nagy részét az utcákon lődörögve töltsék, majd az este leszálltával korgó gyomorral, valamelyik parkban vagy ligetben találjanak maguknak átmeneti nyugvóhelyet. Az éjjeliőr több ilyet szokott látni az első napsugarak idején: meghagyták neki, hogy mindegyiket ébressze föl, ő azonban ilyenkor mindig tett még egy kört, mondván, az első alkalommal még túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Most is csak azért ment oda a lányhoz, mert az nem egy padon vagy valamelyik vastagabb fa alsó ágain feküdt, hanem egy jókora bokor tövében.
– Tisztára úgy festett, mintha aludna — magyarázta az István út és az Aréna út sarkáról idehívott rendőrnek. Akkorra már valamelyest összeszedte magát a nagy rohanás után, a látvány okozta döbbenettől azonban még mindig akadozva beszélt. — Afeje egészen az ágak alatt, a teste és a lábai viszont kint, a fűben. Az oldalán feküdt, hátulról pillantottam meg. Gondoltam, odamegyek hozzá, megnézem, hátha baj van. Aruhája tisztára elázott a harmattól meg a vértől.
A rendőr komoran bólintott, hogy ezt éppenséggel ő is látja. Egyikük se nézett szívesen a holttestre. Pedig az éjjeliőr és a rendőr is épp elég dolgot láttak már ahhoz, hogy edzett embernek tekintsék magukat. Alátvány viszont mindkettejüket elborzasztotta.
– Hogy hívják magát? — kérdezte a rendőr, hogy kicsit megszakítsa a kötelező szemlélődést.
– Steiner Ottó vagyok, kérem alássan — az éjjeliőr olyan büszkén ejtette ki a nevét, mintha azt mondaná: „Hát nem ismer meg?”
A rendőr intett, hogy várjon egy pillanatig. Jegyzettömböt, rövidre vágott ceruzát ráncigált elő a zubbonya zsebéből. Pillanatokon belül dühbe gurult. Az éjszaka kivételes nyugalomban telt. Igaz, hogy az Elemér utcában szét kellett választania két részeg verekedőt, de úgy gondolta, hogy ettől eltekint a jelentésében. Most viszont egy több okból is ocsmány holttest készült összerondítani az eddig makulátlan lapot.
Megismételtette a nevet.
– Született?
– 1846. április 2-án.
– Hol?
– Én, kérem, csemői vagyok. Az Cegléd mellett van. Húszéves koromban a poroszok ellen harcoltam őfelsége, a császár seregében. Sharmincéves voltam, amikor a földijeim egy csoportjával meglátogattam Turinban Kossuth apánkat…
A rendőr ismételten intett, ezúttal még dühösebben.
– Lakik?
– Pesten lakom, kérem. Nem messze innét. Garay utca 6. Feleségem van, gyermekeink nincsenek. Nem adott az ég.
– Mondja el megint, hogy pontosan mi történt.
Steiner Ottó engedelmesen elmondta. Megismételte, hogy gyanakvást keltett benne az, hogy a lány a bokor alatt fekszik. Ennek ellenére amíg egészen közel nem ért hozzá, azt hitte, alszik csupán. Aztán ahogy megrázta, a lány teste a mozgatástól a hátára hemperedett.
– S akkor megláttam, amit látni tetszik.
Az éjjeliőr odamutatott, így a rendőr is kénytelen volt újra odapillantani.
– Tudja esetleg, ki lehet ez?
– Valami vízárus. Van itt ilyen épp elég.
– Éjszaka is?
– Leginkább éjszaka, kérem szépen. De este, sötétedés után mindenképpen. Ha tetszik tudni, mire gondolok.
A rendőr persze pontosan tudta.
– Találkozott már esetleg korábban vele?
– Meglehet — Steiner Ottó a halott arcát fürkészte. Az teljesen ép maradt, vér is alig fröccsent rá.
A rendőr és az éjjeliőr majdnem egyszerre állapították meg magukban, hogy a lány voltaképpen szépnek mondható — vagy legalábbis szép volt, amíg élt. Illetve szép lehetett volna, ha valahogy letörlik róla a nyomor, a fásultság és az erőltetett közöny árulkodó jeleit. Vékony volt, sovány, s fektében is látszott, hogy egyenes alkatú. Hosszú, dús, bár meglehetősen koszos haja nem csak a vértől vöröslött, amit most külön kiemelt a lassan fölkelő nap fénye. Olyanfajta ruhát viselt, amilyet a cselédek szoktak, csak a főkötő és a kötény hiányzott hozzá. Ami mindenképpen kitűnt külleméből, az a cipője. Fűzhető, enyhén fölfelé kunkorodó orrú férficipő lötyögött az egyébként hibátlan lábakon, a sarka ki is csúszott belőle. Talán kapta, netán lopta valakitől? Esetleg guberálta valahonnét? Az is lehet, morfondírozott Steiner Ottó, hogy a cipőt kidobta valami uracs, a lány pedig megtalálta. Végtére is cipőre mindig szükség van, ráadásul közeleg az ősz.
Nem messze a holttesttől jókora flaska hevert. Sötétzöld üveg szalmabevonattal. Arendőr lehajolt, és bal kezével meglötyögtette, miközben jobb kezében még mindig a jegyzettömböt és a ceruzát szorongatta. Az éjjeliőr enélkül is tudta, hogy a flaska üres. Alányok vízárusnak álcázzák magukat, olykor még van is náluk valamicske víz, de ha elfogy, nem mennek el újratölteni.
Még a bádogpohár is ott volt a derekán, könnyű szíjra fűzve.
A ruhája elöl tiszta vörös a torkán lévő iszonyú sebből kiömlő vértől.
– Talán valami állat lehetett — jegyezte meg Steiner Ottó.
A rendőr idegesen megint belekapart valamit a jegyzettömbjébe.
– Odahaza, Csemőn, legénykoromban láttam már ilyesmit — folytatta az éjjeliőr, mivel a hallgatást bátorításnak vélte. — Aszomszédunkat, Gedeon bácsit egyszer kutyák támadták meg. Két nagy, loncsos korcs. Valamelyik uradalomról kódorogtak be. Mikor apám meg én kimentünk a nagy csaholásra, már rajta voltak az öregen. Fokossal és ostorral kergettük el őket, de nem lehetett már sajnos segíteni. Efféle seb volt rajta, éppen a torkán, valahogy így, mint ez itt. Akutyák kiharapták. Bár az talán nem nézett ki ennyire cefetül.
A rendőr Steiner Ottóra pillantott, és ha nem lettek volna rá tökéletesen alkalmatlanok a körülmények, és nem émelygett volna a szabályos, és tényleg csinoska női arc alatt éktelenkedő rettenetes sebtől, talán el is mosolyodott volna.
– Gondolja, hogy a kutyák utána bevonszolták szerencsétlent ide, a bokor alá?
– Látja, erre nem is gondoltam… Milyen okos ember maga!
– Ez a dolgom — a rendőr visszatette a zsebébe a jegyzettömböt. Büszkeség villant a tekintetében.
– Persze azért nem zárnám ki ezt az állatos teóriát, kérem —folytatta az éjjeliőr kicsit élénkebben—, mert hát szoktak azért erre kutyák is kóborolni. Amarról, a külvárosokból szöknek ide. Meg a pályaudvar környékéről. Néha a botomat kell használjam, hogy megfegyelmezzem őket. Mi van, ha mégis kutyák voltak? Megharapták a lányt, aztán volt még annyi ereje, hogy bekússzon ide…
– A stricije csinálta —vágott közbe hirtelen ingerültséggel a rendőr.— Astricije egy mafla nagy késsel. Atorkát és a hasát is. Most meg valahonnét figyel. — A háta mögé, a Csikágónak nevezett városrész felé bökött.
Hallgattak mind a ketten.
– Kellek én még ide, tekintetes uram? — kérdezte aztán Steiner Ottó. — Lejárt a munkaidőm. Hazamennék.
– Egyelőre nem mehet haza. Vallomást kell tennie. Maga ez idáig az egyetlen tanú. Már csak emiatt is ki kell kérdeznünk…
– Csak nem gondolja, biztos úr, hogy én…? — az öreg hangjába egyszerre keveredett félelem és megrökönyödés.
– Ide figyeljen, jóember! Nekem itt kell maradnom. Maga viszont menjen el az őrszobára, mondja el röviden, hogy mi történt, és ne felejtse azt sem hozzátenni, hogy a rendőrhatóság már értesítve van és a helyszínen tartózkodik. Alényeg, hogy intézkedést kérek. Aztán lehet, hogy ott rögvest ki is hallgatják magát. — Arendőr enyhültebben, nyugtatólag fűzte hozzá: — Utána hazamehet.
– Maga tényleg ittmarad?
– Maradnom kell.
– Ugyan — csóválta a fejét Steiner Ottó—, hát nem megy ez már sehova. — Rövid habozás után tette hozzá: — Snem is viszi el innét senki.
A rendőr hallgatott. Csupán a kezével intett az éjjeliőrnek, hogy távozzon. Amaz akadozó léptekkel elindult az István út felé.
Valahonnét villamos csilingelése hallatszott. Arendőr Steiner Ottó lassacskán távolodó hátát nézte, és arra gondolt, lehet, hogy elhibázta. Mi van, ha az öreg nem megy be az őrszobára? Mindegy, a nevét és a címét fölírta. Már amennyiben igazat mondott. Sha nem a hatósági fölszólításnak megfelelően cselekszik, az egyben azt is jelenti, hogy ő lehet a tettes.
{jcomments on}
