Mára a test elfeledésének a művészete kissé szofisztikálódott, a közösségi média megjelenésével gyakorlatilag egy „olcsó” túlvilági lét ígéretét kapja meg minden netpolgár [Tölgyes László Linkrafting blogja]
A virtuális tér és a fizikai halál meghaladása már az internet megjelenése előtt is sokak fantáziáját felkeltette, gondoljunk csak W. Gibson Neurománc című cyberpunk regényére vagy a hasonló stílusban íródott jövő utópiákra. A test elfelejtése és meghaladása és az örök élet ígérete mindenkit érdekel aki kényszerűségből emberbőrbe született. A konzervatív vallások elég könnyű ígéreteket ajánlanak fel, de a testünkben eltöltött évek a negyvenes évek vége felé már rádöbbentenek minket a korlátainkra sajnos. A „szarzsák”, amiben élünk Szent Ferenccel szólva csak a hanyatló alkonyt biztosítja számunkra, a túlvilág pedig még soha nem igazolta vissza egyetlen halandónak sem, hogy tényleg létezik. Legalábbis még soha nem jött el az általunk belakott világ vége, amikor is minden test újra feltámad, már azok, akiket nem hamvasztottak el természetesen.
Kapóra jött a filozófusoknak és a technokratáknak az internet nagy ígérete, a tudás online megosztása és folyamatos fejlesztése. Ez kezdetben a hús és vér könyvtárak lerombolására irányult, majd nemsokára magát az emberi testet és a tudatot is fenyegette. Ha az agyunk nem más, mint egy szuperszámítógép, mely tartalmazza életünk minden pillanatának az emlékezetét és tudatát, akkor a testünkre sincs szükségünk, negligálhatjuk bátran azt. A halhatatlanság nem más, mint az általunk begyűjtött információk tömkelege, melyet folyton folyvást tovább fejleszthetünk. Igaz a számítógépes hálózatok kezdeti korában még ez kissé analóg módon zajlott le, de a háttértároló kapacitás növekedésével lassacskán egy emberi agy is majdnem sikeresen modellezhetővé vált.
A fent említett középkori testkép, pedig elvesztette a lényegét, a memória kártyák, vagyis a tudatunk, a hordozó, mint a test, avagy a hardver kimúlása után bárhova transzportálhatóvá vált. Gibson mesterséges intelligencia hősei és halandó gyarló emberi agyai is ebben a kissé már nevetséges és fapados túlvilágban, a 2cybertestben” próbálták megtalálni az új vallást és hitet a túléléshez.
Mára a test elfeledésének a művészete kissé szofisztikálódott, a közösségi média megjelenésével gyakorlatilag egy „olcsó” túlvilági lét ígéretét kapja meg minden netpolgár (persze alapvető kérdés, hogy tényleg tud-e élni eme virtuális vallási pótlékkal és eledellel). Ha egyszer beléptünk eme virtuális pokolba soha többé nem tudunk kiszabadulni a halálos öleléséből. Testünk az információk színes ruhájába öltözik, a Facebookon soha nem lehet meghalni állítólag. Mára már kialakultak az „örök élet” szolgáltatásai, amikor is szeretteink száz év múlva is minden megosztásunkról és gondolatunkról tudhatnak majd mindent. Hasonlóan kommunikálhatunk majd velük, mintha tényleg egy fizikai testbe lennénk zárva halálunk után agyrobotként. Sőt a virtuális énünk és testünk folyamatosan fejlődik, mint egy polip, hiszen nem tudjuk a kapcsolati hálónkat soha kitörölni belőle.
Ha valakinek ez nem elég, akkor érdemes kipróbálnia a Second Life nevezetű emberszabású virtuális Paradicsomot. Az antropomorf világban avatarokkal kommunikálhatunk (vagyis olyan személyiséggé válhatunk, amivé sajnos eredendő testünkben soha nem válhattunk volna), és a Homo Sapiensre annyira jellemző beszéd alapú kommunikációtól sem vagyunk megfosztva, mint a kortárs közösségi médiákban. Gyakorlatilag ez egy online játéknak indult, mára már a virtuális ingatlan vagyonnak köszönhetően idétlen időkig lakhatjuk be, testünknek az életünkben minket körülvevő világ szimulákrumát kell kötelezően megteremtenünk benne. Ami a Second Life-ot ígéretessé teszi a közösségi média gyakorlataival szemben, az a tudásalapú mennyország megteremtésének az ígérete. Mára már csak azok maradtak eme platonista virtuális szigeten, akik tényleg hisznek az emberi test virtuális másolatának a halhatatlanságban.
Persze érdemes felvetni az örök kérdést, mivel ezt a problematikát már megírta Jean Baudrillard a Halál Szamarkandban című esszéjében kissé transzponálva mai napjainkra: a sorsunk elől való menekülés vezet a legbiztosabban a sorsunk beteljesedéséhez. Akár virtuális vagy olcsó közösségi médiás megoldás, esetleg mesterséges intelligencia alapú netes neoplatonista köztársaság is az. Valljuk be, csak az „üres, értelmétől megfosztott, abszurd, kihagyásos, vonatkozás nélküli jelek tudják lekötni teljes valónkat”, még ebben a Second Life-ban is, amiben még élünk a hétköznapjainkban. A mesterséges világ viszont csábító kalandokra ösztönöz minket, csak bele kell vetnünk magunkat. Nem veszthetünk mást csak halandó porhüvelyünket.
{jcomments on}
