„Erdős Virág / az egyik leghíresebb magyar író, / de már sajnos meghalt, / vagyis nem halt meg, / csak mindig nagyon későn jár haza.” – Böszörményi Gyula interjúja
„Erdős Virág / az egyik leghíresebb magyar író, / de már sajnos meghalt, / vagyis nem halt meg, / csak mindig nagyon későn jár haza.” – Böszörményi Gyula interjúja
Kezdjük valami egyszerűvel. Mit jelent számodra az írás által való önkifejezés?
Jaj.
Ezt bonyolult kérdésnek érzed?
Ez az egyik legbonyolultabb kérdés. Hogy mit jelent számomra…?
Fontos?
Hogy önmagamat kifejezzem?
Másként kérdezem: a mindennapi életedben rosszul éreznéd magad, ha nem írhatnál?
Sokan mondják, hogy miközben a mindennapi életüket élik, aközben a fejükben egyfolytában írnak, tehát folyamatos írói üzemmódban léteznek. Nekem ez a kettő valahogy váltott műszakban zajlik. Hosszú ideig el tudok lenni anélkül, hogy akár csak egyetlen sort is leírnék.
Nehezen írsz?
A kettő közti váltás a nehéz. Amíg sikerül valahogy visszakapaszkodnom abba a nagyon nyugis, nagyon koncentrált állapotba, amiben aztán — jó esetben — neki tudok látni írni. Szóval számomra ez az „átkapcsolás” a legkeservesebb.
Sokat kell birkóznod a szöveggel?
Igen. Nagyon keveset írok, és azt a keveset is nagyon nehezen. Nem könnyű magamat ráhangolni, és jó sok gyötrődésbe kerül, míg végül bármi is összejön.
Számos műfajban alkotsz. Írsz verset, prózaverset, drámát, nemrégiben pedig verses mesejátékot láthattunk tőled, amit a közelmúltban mutattak be. Szeretsz a műfajok között kóborolni?
Ez a sokféle szöveg elég széles időtávban született. Igazából azt hiszem, nem jellemző, hogy ide-oda ugrálnék a műfajok között.
Mégis, a legtöbb alkotó általában egy műfajhoz ragaszkodik. Neked miért izgalmas – mert gondolom, az –, hogy több műfajban fejezd ki magad?
Hát nem tudom, itt nem is annyira az izgalomról van szó, inkább az adott téma, és a témához való viszonyulásom természetéről. Igazából sosem úgy megy, hogy „most leülök, hogy írjak egy verset””. Azért ülök le, mert el akarok mondani valamit, s végül épp ez a „mondandó” keres magának formát. Sokszor viszont nagyon is praktikus okai vannak a műfajválasztásnak. Jön egy pályázat, egy felkérés, és ilyenkor legtöbbször adott a műfaj. Nem válogathatok akkor sem, ha a témát adott esetben inkább prózában tudnám elképzelni, vagy mondjuk, szívem szerint operát csinálnék belőle.
A dráma meglehetősen különleges műfaj, hisz itt színészekkel, dramaturgokkal, rendezőkkel kell együtt dolgozni. Miért kezdtél el színpadra írni?
Kizárólag azért, mert már nem akadt több pályázat a Földön, amit prózára vagy versre írtak volna ki. Akkor tudtam meg, hogy létezik egy Örkény István Drámaírói Ösztöndíj. Itt ráadásul a korhatár is magasabb volt a szokásosnál, hát megpályáztam. S bár igazán nem számítottam rá, megkaptam az ösztöndíjat, és attól kezdve beindult a dolog. Mostanra tényleg több dráma született, és volt már jó pár bemutató is. Közben viszont egyre inkább úgy érzem, hogy a drámaírás teljes mértékben zsákutca volt a számomra.
De hisz jó darabokat írtál!
Nem feltétlenül. A drámaírás tényleg társas játszma, és ez nekem, azt hiszem, alkatilag sem igazán jön be. Annyit küzdöttem rendezőkkel, dramaturgokkal, annyiszor próbáltam számomra teljesen érdektelen szempontok szerint alakítani a szövegeimen, hogy egy idő után már nem érte meg a fáradtságot, és ráadásul nem is sült ki belőle semmi igazán falrengető dolog.
A Pimpáré és Vakvarjúcska című mesejátékot mikor írtad?
Tavaly. A veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatónője, Székely Andrea ötlete volt, mivel olvasta a korábbi, felnőtteknek szóló írásaimat, s ráadásul a szüleim révén – akik bábszínészek – személyesen is ismertük egymást. Így aztán megkért, hogy írjak egy darabot kifejezetten a színházuk számára. Erre korábban nem volt példa, úgy értem, még egyszer sem írattak eredeti művet maguknak, és úgy gondolták, itt az idő, hogy kipróbálják ezt is.
Számodra is különleges próba lehetett, hisz mesejátékról van szó.
Én azelőtt nem nagyon írtam gyerekeknek. Illetve talán épp akkoriban próbálkoztam életem első gyerekverseivel. Úgyhogy azt hiszem, ebből a szempontból is teljesen jól időzített kísérlet volt. Sőt attól, hogy verses formát kértek, eleve nagyobb kedvvel álltam a dologhoz. A prózai drámaszövegeknél általában pont az a baj, hogy az ember hiába ír meg bármit is készre, kerekre, véglegesre, azt később a dramaturg, a rendező és a színészek így is, úgy is a felismerhetetlenségig szétcincálják. Úgy éreztem, a kötött verses forma miatt ezt a darabot kevésbé fenyegeti ez a veszély.
Térjünk vissza a lírához. Született tavaly egy versed, ami napok alatt a legkülönbözőbb feldolgozásokban, saját és mások előadásában, megzenésítve, kukadobszóval és videoinstallációval kísérve terjedt el a neten, és sokakból lelkes egyetértést, másokból acsarkodó haragot váltott ki.
Melyik versre gondolsz?
Ne mondd, hogy nem tudod!
Tényleg nem tudom.
A „Van egy ország…”-ra.
Ja, hát annak tényleg elég vegyes volt a fogadtatása. Eredetileg a commmunity.hu-ra került fel, innen aztán sokan átvették. Andrassew Iván például a saját előadásában tette fel a honlapjára, miközben a mandiner.hu fórumozói kapásból „legenetikaihulladékoztak”, ahogy ez ott egyébként szokás. Az AVM („A Város Mindenkié” elnevezésű, hajléktalanságot megtapasztalt aktivistákból és szövetségeseikből álló civil szerveződés) viszont nagy örömömre felkért, hogy olvassam fel az egyik Parlament előtti tüntetésükön, és én persze elmentem és nagy boldogan felolvastam. A szöveg egyébként nem jelent meg nyomtatásban, mert őszintén szólva nem tartom jó versnek. Amikor az ember elemi felháborodásból ír, akkor azért óhatatlanul is belecsúszik némi demagógia. A lényeget persze vállalom, hiszen a közterület életvitelszerű használatára vonatkozó szabálysértési törvény megszavazásával az országgyűlés egy olyan határt lépett át, amit igazából soha de soha nem lett volna szabad átlépnie.
Utolsó kérdés: hogy érzed ma magad Budapesten, Magyarországon?
Borzalmasan, és ezzel le is tudtuk a választ. Szomorú vagyok és elkeseredett. Van két gimnazista fiam, azon szoktam töprengeni, milyen pechesek is ők. Most, amikor azon kéne gondolkodniuk, hogy mit kezdjenek az életükkel, ehelyett egyelőre azon kell tipródniuk, hogy egyáltalán hol kezdjenek vele valamit.
Az interjú 2012. február 3-án, a tiszakécskei Könyvkóstoló irodalmi est alkalmából készült
Erdős Virág könyvei kedvezményesen:
