A Csillagszálló harmadik, pénteki irodalmi estje ismét a humor köré szerveződött. Az előzetes tervek szerint, a múltkori „könnyedebb, nevetősebb” est után, február 3-án a szarkazmus, az abszurd és a groteszk foglalta el a Kelet-európai Kulturális Központot. Csak győzzük kiheverni! [Grozdits Hahó tudósítása]
A hat órai kezdés előtt néhány perccel alig-alig lézengett a közönség. Talán komollyá váltak a félelmek, hogy a Malév után a BKV szünteti be működését, vagy csak annyira/ennyire hideg van odakinn?
Pálfi Anna főszerkesztő bevezetőjében „zúzós” estét ígért, s némi engedélyezett indiszkrécióval bemutatta az est egyik vendégét, Albert Zoltánt, aki a kiállítás megnyitón oly profin adta elő Győrffy Ákos szövegét, hogy újra itt találta magát.
Elsőként Podmaniczky Szilárd Az igazi csajod című novelláját olvasta fel. (Istenem, de jó, hogy van, aki képes jó minőségű hanggá alakítani saját írott szövegét… még akkor is, amikor nem az olvasószemüvegét hozta!) A novellában megfogalmazott banális-bevásárlós élethelyzet, a „csajos duma” megnevetteti a közönséget, és a pódiumon ülőket is. Naná, hogy Fenyő D. György, a beszélgetés házigazdája nem hagyta annyiban: min nevettünk, a nyelven, a helyzeten? A válasz első körben zavart csend! A szöveg szerzője oldotta a helyzetet, ő általában – nem a konkrét, saját történet kapcsán – azon nevet, ami meglepő és váratlan. Kertész Anna, a Csillagszálló alapítója és egykori főszerkesztője a saját, barátnős beszélgetéseire visszagondolva a hang és a hangulat ismerősségén nevetett, Pálfi Anna jelenlegi főszerkesztő pedig a banalitáson és az ostobaságon. Szinte várható volt, hogy erre lecsap a moderátor-provokátor: Morálisan nem aggályos az ostobaságon – mármint másokén – nevetni? Pálfi Anna lefegyverzően őszinte válasza (erre a morálisan problémás kérdésre) komoly sztori-ömlést idézett elő, Albert Zoltán arról mesélt, miként mosnak az agglegények, Podmaniczky Szilárd pedig saját traumatikus gyermekkori élményét húzta elő, a szemhéjánál kerítésre akadt ember történetét, amin a mai olvasó – aki novellává oldva találkozik a szörnyű képpel – jót kacag, mert ez „csak” irodalom…
Kertész Anna Varródoboz című novellája inkább borzongást keltett, s elsőre maga a szerző sem értette, miként kerül pont ő, pont ezzel a szöveggel a humor környékére. Aztán – ahogy kibomlott a beszélgetés, még a szerző számára is kiderült, hogy – a humor-irónia-abszurd-groteszk ívére feszítve – tényleg humoros, ahogy egy ilyen hétköznapi tárgy egy ennyire határszaggató élethelyzetben megjelenik. „Bájos” volt, ahogy a többiek megfejtették, hogy Kertész Anna miért ezt a címet adta a novellának.
Pálfi Anna Kórisme című tudományos-szarkasztikus novellája, mint a tumor-humor gyöngyszeme került elő. Fenyő D. György – nem véletlenül – a szöveg Örkény-rokonságát kezdte el feszegetni. Ami a többiek szerint helytálló meglátás, de – Kertész Anna szerint – nem a rájátszás, hanem az otthonosság okán. Pálfi Anna szerint az örkényi egypercesek világában élünk, ma egy tévéhíradó pont olyan, mintha megfilmesített Örkény novellák füzére lenne. A valóság abszurditása (az abszurditás valósága) mindenen túltesz. Podmaniczky Szilárd például a kaposvári kórház várójában üldögélt, amikor bejött egy öregember, akit megkérdeztek, „mire jött”, s az öreg határozottan válaszolt:
– Eutanáziára! – persze, ennél sokkal többet, emberibbet adhat ez a novella (is), ha az abszurd mögé pillant a hallgató/olvasó.
Hegedűs Vivien Levésben című szövege – pláne Albert Zoltán felolvasásában – kilépett az esztétikai megítélhetőség köréből, mert a születés előtti anya-gyermek kapcsolat ilyenféle megjelenítése megrázza, megropogtatja azt, akinek „kulcsa van” hozzá. Berántja az embert a szöveg misztériuma, és józan megfontolt kívülállóra van szükség, aki „elmagyarázza”, hogy ez a szöveg is humoros. Mert tényleg az. Akkor is, ha – az egyéb beltartalmi értékek miatt – nem akarunk reflektálni erre a humorra.
Fenyő D. György – szem előtt tartva az állandó változás, és a változó álladóság szükségességét – estéről-estére kísérletezget a beszélgetések szerkezetével. A mostanit megelőző alkalmakon – időhiány miatt – mindig elmaradt egy-egy felolvasás, ami érezhető hiányérzetett okozott. A mai estére azt találta ki, hogy beszélgetés nélkül olvastatja fel a maradék műveket – Tóth Kinga Mosoly-át Hradeczky Monival, Kemény István Megcsalt űrhajós-át Albert Zoltánnal – és zárásként Podmaniczky Szilárddal is felolvastatta a Kisgyermekek emlékiratai közül Fanni-t… hogy aztán a humorügyi irodalmi est berekesztése után, másféle hiányérzettel gazdagodva, világból kiesve nézzük/lássuk Tatai Veronika pantomim-előadását, melyben egy mese feszül szavak nélkül, mozdulatok segítségével elmesélt-elmesélhetetlenné, látott, de nem hallott történetté… pont, mint a mesében.
Tarthatatlan, ami bennünk van – megnyitó esszé
{jcomments on}
