A hídról úgy fest, mintha két srác a víztükrön korcsolyázna. Körülöttük a kiengedett felszín ragyog a napsütésben. Távolabb néptelen strandok és mólók, kopasz fűzfák sorakoznak a part mentén, mintha körülöttük minden a tavasz hívószavára várna. (Hartay Csaba novellája)
1990 februárja. Shadóék az enyhülés ellenére még rámerészkednek a jégre egy utolsó csúszkálás reményében.
– Ezt nézd meg. Mintha kiolvadt volna a Körös. Tiszta víz az egész. Végig. Vagy ez mi? Tényleg teljesen felolvadt? Innen rohadtul úgy néz ki, mintha elolvadt volna. Elbizonytalanodtam. Szerinted? – Shado a forgalmas hídon ácsorogva kérdi Ákost.
– Mi? Ugyan! Csuromvíz, az biztos, de alatta még ott a vastag jég. Az nem létezik, hogy két nap alatt teljesen felolvadjon az egész. Szerintem simán rámehetünk. Három hétig voltak durva mínuszok, tizenöt, tizennyolc is, te méregetted, mondogattad mindig, csak most olvadt meg a teteje. – Ákos átlendül a korláton, vállán a fűzőkkel összekötött korcsolyákkal már trappol is lefelé a lépcsőn a híd lábához. Shado még bizonytalankodik egy pillanatig, majd követi őt.
Senki sem korcsolyázik, már minden környéken lakó lemondott a csúszkálásról. Plusz öt fok körülvan, ragyogó napsütés, a Körös jegére hullott hó elolvadt, centis vízréteg fedi végig a korcsolyapályát. A hídon kamionok húznak el, a vasbetonszerkezet csak úgy remeg belé, nagy a forgalom, hétköznap kora délután van. Shado és Ákos, miután a híd lépcsőjén lelépkedtek a partig, egy bottal megkocogtatják a vízréteg alatti jeget. Leülnek a kövezetre, és megpróbálják úgy átvenni a korikat, hogy ne merüljenek meg közben.
– Na, mit mondtam, ott a jég, és semmi kuttyogó hang, hiába ütögettem a fával, semmi rianás. Vastag. Hülyegyerek. – mondja viccesen Ákos.
– Oké, menjünk, ha a szélén jó, akkor beljebb is. Itt vegyük át? – kérdi Shado
– Itt, persze, a köveken, a vízen csak nem kéne. Vagy hogy gondoltad?
– Bassza meg, csak beleért. – mutatja Shado Ákosnak a zokniját.
– De pöcs vagy, ide tedd a korit, a kőre, ne bele a vízbe. Amatőr. – Ákos nevetve rázza a fejét.
Mindketten alaposan meghúzzák a fűzőket, tartsa rendesen a bokájukat a korcsolya, ne kelljen megállni, ráhúzni, igazítani.
– Cipőket? – kérdi Shado.
– Hagyjuk itt, csak nem lopják el, rejtsük be szépen a kövek közé. Vagy talán azzal akartál korizni?
– Persze, a kezemre húzom közben. Ha elbaszódom, legalább ott is védve leszek. – válaszolja elmosolyodva Shado.
Lábukon a korcsolyákkal felegyenesednek, az első félénk, tétova mozdulatok után kisiklanak. A hídról úgy fest, mintha két srác a víztükrön korcsolyázna. Körülöttük a kiengedett felszín ragyog a napsütésben. Távolabb néptelen strandok és mólók, kopasz fűzfák sorakoznak a part mentén, mintha körülöttük minden a tavasz hívószavára várna.
– Ezt nézd! Nézd a vizet, ahogy csúszol. Szeljük a bárányfelhőket a kori élével, repülünk! Beszarás! – Shado lehajtott fejjel suhan, belemerengve az égbolt tükörképébe.
– Előre figyelj, mert elbaszódsz, Shadika. Tényleg nagyon fasza, mintha az égen korcsolyáznánk. Tisztára olyan. Kurva jó. – siklik utána átszellemülten Ákos.
Mindketten élvezik a különleges koripályát, percekig nem szólnak egymáshoz, csak a jeget borítóvíztükröt bámulva keringenek.
– Tényleg, nagyon vigyázzunk, nehogy eltaknyoljunk, mert akkor mehetünk szépen haza. Ha elesel, nem úszod meg, annyi, átázol. A picsád is vizes lesz. És akkor már nem kéne erőltetni tovább. – szólal meg Shado.
– Ne dumálj, mert eltanyázol. Koncentrálj a mozdulataidra. Csak szépen, kecsesen, mint az orosz műkorisok. Mert akkor tényleg mehetünk haza, ha elvágódsz. Miattad. – válaszolja gúnyos nevetéssel Ákos.
– A lékek. Azt viszont nem látjuk. – Shado megtorpan.
– Hoppá. A lékek. Tényleg. Így képtelenség észrevenni, hol vannak lékek. – Ákos is befarol, a korcsolyája nyomán fröccsen a víz.
– Ott, azon a részen volt sok. Ott minden évben kurva sok lék keletkezik. Nem tudni, miért, talán az iszap olyan gázokat, vagy miket bocsát ki, hogy nem tud rendesen befagyni. – Shado a Bolza kastély felé mutat.
– Mi? Milyen gázok? Ki mondta ezt az okos szöveget neked?
– Apukám.
– Aha. Az öreg Salamon nagy megmondó. Az biztos. De ott tényleg voltak lékek, persze, én is emlékszem, még pár reménytelen marha horgászott is. Oda ne menjünk. – Ákos Shado mellett köröz.
– Átmerjünk siklani a híd alatt? Hm? – kérdi halkan Shado.
– Át a híd alatt? Hűha. Kemény, kemény. – ismételgeti Ákos.
– Így van, alatta kemény a jég. És vastag is. Te kocogtattad a bottal, nem?
– A parton igen, de tudja a fene, hogy a híd alatt mi a helyzet, kockázatos. Kurva kockázatos. De ha akarod, oké, akkor menj előre, én meg követlek. – Ákos meghátrál, majd odakorizik mellé Shado, hogy kellő távolságból fel tudjon gyorsulni. Egymásra néznek.
– Mi van, beszartál? – kérdi Ákos.
– Nem, dehogy, csak menjünk egyszerre. – válaszolja Shado.
– Egyszerre? És, ha beszakadunk? Nem lesz, aki kihúzza a másikat. Jól van, szóval beszartál, semmi gond, van ez így, főleg olvadáskor. – mondja mosolyogva Ákos.
– Lófaszt fogunk beszakadni. Nézd meg, semmi hangja, ahogy ütögetem a kori sarkával a jeget, semmi, ez még legalább húszcentis jég alattunk. Menjünk egyszerre, vagy beszartál? – kérdez vissza Shado.
– Én? Dehogy szartam be. Jól van, bazmeg. Induljunk. De ne ütögesd tovább a jeget, mert a végén tényleg megmerülünk. Na, haladjunk, legyünk túl rajta, nyomjuk le a veszélyes zónát.
Még messzebb koriznak a hídtól, majd megállnak. Körülöttük hullámzik a víz a jégen. Shado nagyokat rúg a korijával, csak úgy fröcsköl a hólé.
– Takarodjál már, majdnem beterítettél vízzel, hülye vagy? – szól neki Ákos.
– Nyugi, de tök élvezetes így fröcskölni. Na, oké, innentől már fasza, elég lesz ekkora távolság, gyerünk!
– Csak ne túl gyorsan, mert fürdés lesz. Az első fürdés az évben. – mondja elmosolyodva Ákos.
– De ha beszakadunk, akkor meg ez lesz a búcsúfürdés. – válaszolja komoran Shado, majd bólintanak, és indulás!
Mindketten alaposan begyorsítanak, majd a híd vetette árnyékhoz érve abbahagyják a tempózást, nagy sebességgel siklanak be alá. Odafent, a hídra közben óvodás csoport érkezik. Gyerekzsivaj, kiabálás. Az óvónéni szépenelőadja, hogy lassan itt a tavasz, kiolvadt a jég. Ekkor Ákosék, mint két téli szörfös, hangtalanul csúsznak ki a híd alól.
– Korcsolyáznak a vízen! Óvónéni, tessék nézni! – zengik kórusban fent a hídon a toporzékoló gyerekek, Shadóék felnéznek, majd röhögésben törnek ki.
– Áháhá, jól megszopattuk őket, ezek azt hitték, hogy teljesen kiolvadt a Körös, meglepődtetek, mi? Kis szarházik. – Ákos nevetése visszhangzik a tájon.
– Na, gyerünk szépen tovább, elég volt mára ennyi, haladjatok, fogjátok meg egymás kezét! – Az óvónéni a korlátba kapaszkodva pár másodpercig még döbbenten figyeli a fiúkat, ahogy továbbcsúsznak a hullámzó tükrön, majd vissza-visszatekintve elindul a gyereksereg után.
– Figyelted azóvónénit? Nem hitt a szemének. Összezavartuk a nagycsoportos hülyéket, az biztos, lehet majd magyarázkodni nekik az oviban, hogy akkor hogy is van ez a kiolvadás, milyen tavasz van itt februárban, ugyebár, jéggel? – nevet Ákos a távolodó csoporton.
– És most? Merre? – kérdi Shado.
– Merre? Hát tovább, arra, a Csiga felé, haladjunk. – mindketten tempósan siklanak tovább a távoli folyókanyarig.
– Ez mekkora poén volt, bazmeg, nem térek magamhoz, ezek a kis idióták azt hitték, hogy a vízen korizunk. Tényleg megdöbbentő látvány lehetett a hídról, ahogy a vízen csúszva két marha kisiklik eléjük. Na, otthon lesz mit mesélni Zoláéknak megint. – mondja nevetgélve Ákos.
– Csak óvatosan ezzel az otthoni meséléssel, ha anyámék megtudják, hogy milyen jégen koriztunk, kurva nagy pofonokat osztanak majd. Zoláék sem véletlenül nem jöttek, szerintem csak mi vagyunk ennyire marhák, hogy ilyenkor is korizunk. – darálja Shado.
– Marhák? Én inkább úgy mondanám, hogy bátrak vagyunk. Mi vagyunk a bátor Travolták, ennyi.
– Honnan is van ez a bátor Travolta? – kérdi Shado.
– Egyik este lent voltunk a pinyóasztalnál, akkor találtuk ki. Semmi, csak egy újabb hülyeség. – válaszolja Ákos, majd abban a pillanatban megbotlik, kalimpál, és térdre esik.
– Nabazmeg. Ezt azért jó, hogy nem látták az ovisok, lett volna visítás, hogy máris fürdünk a Körösben, na, add a kezed, te szerencsétlen. – Shado felsegíti Ákost, akinek csurom víz lett a nadrágja térdtől lefelé.
– Bassza meg. A rohadt életbe. Mi legyen? Még nem fázom. – mondja Ákos, majd dideregve körözni kezd.
– Még nem, de két perc múlva már sírni fogsz, annyira reszketsz majd, takarodjunk szépen haza. – javasolja Shado.
Addig tétováznak, köröznek, amíg Shado is megbotlik, de ő seggre ül. Kínjában röhög. Ákos ordít, úgy nevet.
– Mi a faszt röhögsz, segítsél már, bazmeg!
– Áááá, te marha. Most már tényleg irány vissza a híd lábához, ennyi volt, két hülye, ennyi eszünk van. – Ákos kezet nyújt Shadónak, aki nagy nehezen feltápászkodik, majd megpróbálja facsargatni a jéghideg vizet a nadrágjából, de hamar megunja.
– Jön belőle, de csak lefolyik a bokámig, átáztam, nincs mese, az alsógatyám is vizes, fázik a seggem. Ennek innentől tényleg nem sok értelme van. Mindegy, az ovisokat beszopattuk, ezért megérte lejönni a Körösre.
– Á, tényleg kurva kellemetlen. Ahogy fúj a szél, rohadtul fázom. Söprés vissza, mert bekapunk egy tüdőgyuszit. –Ákos elindul visszafelé.
– Na, most tényleg kemény a hideg, ahogy süvít a menetszél, lefagy a pöcsöm is, csak ennek az útnak legyen vége. – morogja magában Shado.
Itt a télvégi túra vége. A két vizes gatyás koris hol bosszankodva, hol röhögve evickél a kiengedett korcsolyapályán, vissza a cipőikhez.{jcomments on}
