Annak ellenére, hogy a könyvviteli szakközépiskolát kitűnővel végezte el, nem tudott arra választ adni, mi az a sclerosis multiplex. [Szeles Judit a Jávorszarvaslesen]
Sose volt tehetsége a takarításhoz. A seprűt rosszul fogta, a porszívó nyele kiesett a kezéből, a kábelekben felbotlott, a szemest kiborította, de legfőképpen azért sem volt tehetsége az egészhez, mert tíz percen belül úgy felidegesítette magát, hogy ami voltaképp ment volna neki, azzal sem boldogult. Így aztán az lett a vége, hogy kiborult minden alkalommal, és sírva hagyta ott az egészet.
Ezekkel a premisszákkal került az idősödő asszonyhoz, akit a sclerosis multiplex, vagyis a velőshüvely szétesés kerekes kocsiba kényszerített.
Reggel fél nyolckor kezdett. Ha nem felejtette el, kivette a reggeli újságot a postaládából, aztán a saját kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. Az asszony még az ágyban feküdt. Jó hangosan köszönt, hogy a hangjáról fel lehessen ismerni. Aztán cipőjét levéve udvariasan jó reggelt kívánt, és megkérdezte a még éjszakai testpárába burkolt nőtől, hogy mit álmodott. De rendszerint nem álmodott semmit. Kiszellőztetett, s félszemmel meggyőződött róla, hogy a pelenka még kitart, amíg a körzeti szociális munkások megjönnek.
Nehéz volt olyan emberekkel azonosulnia, akik sohasem álmodtak. Neki még ébren is voltak álmai, csak le kellett hunynia a szemét, és mindjárt elkezdődött egy sajátos ritmusú és rendszerű diavetítés. Időnként reflektált is a saját fantáziaképeire, mintha magában beszélt volna. Belső dialógus. Nem tudta elképzelni, hogy léteznek olyan emberek, akiknek nincs ilyen belső világuk, akiknek sose jut el a tudatukig, hogy vannak álmok. Lissnek, a sclerosisos asszonynak is voltak álmai, de – micsoda veszteség – sohasem volt tudatában azoknak.
Másról sem akart tudomást venni. Például a betegségéről sem. Pedig a férje is ebben halt meg. De ha arról kérdezték, hogy miben hunyt el Petter, a férje, vagy kitért a válaszadás elől, vagy egy nemistudommal kezdve egy konkrétan meg nem határozható bénulásos betegséget kezdett el leírni. Aztán nehéz volt a saját betegségére terelni a szót. A két eset közötti félelmetes hasonlóságot pedig nem lehetett vele beláttatni. Annak ellenére, hogy a könyvviteli szakközépiskolát kitűnővel végezte el, és hogy ismeretterjesztő könyvekből széleskörű tájékozottságra tett szert, nem tudott arra választ adni, mi az a SM, vagy más szóval sclerosis multiplex. A magatehetetlenek jámbor arckifejezésével nézett az emberre.
Nannát idegesítette, hogy nem tudott rendesen kitakarítani Lissnél. Rendet rakni a polcokon és a fejekben. Egy véget nem érő procedúra. Minduntalan belebotlott valamibe, kiborított valamit – de Liss, vagy tényleg annyira süket és vak volt már, hogy nem vette észre, vagy – s ez még rosszabb – nem vett tudomást róla.
A reggeli menetrend szerint nyolckor megérkeztek a szociális munkások, és az ő segítségükkel tisztába rakták, megmosdatták és felöltöztették a derékig béna Lisst. Mindennek sajátos koreográfiája volt. A dolgok csak így működtek, máskülönben a katéter beleakadt volna az emelőlift karjába, a tépőzár felszakította volna a nejlonharisnyát, vagy Liss valamelyik érzéketlen testrésze beszorult volna a kerekes kocsi fémvázának egy szögletébe. Ugyanis nem érzett semmit, a sebeket, fekélyeket sem. Karjait még éppen tudta mozgatni, de a mozdulatai már nagyon szögletesek és elnagyoltak voltak. A fejét kissé leszegve tartotta, már azt sem tudta felemelni. A szájából kicsurgott időként a nyál. De mindezt nem vette észre. Nem érzett. És nem is akart érezni.
Egyszer kiszaladt Nanna száján, amikor egy csúnya, gennyes feldörzsölést tisztogatott, hogy ha Liss érezni tudna, most bizonyára ordítana. Talán az volt a fordulópont a kapcsolatukban. Ez a gennyes seb, a fekély, ami már-már kivirágzott, és eztán sose gyógyult be. A körzeti ápolónő időnként meg-megkapargatta, levagdosta az elhalt bőrt, és átmosta a sebet. Mindhiába.
És a madarak, azok a telhetetlen kövér verebek, amiket télen-nyáron minden áldott nap meg kellett etetni, hogy az ablaknál reggeliző Liss gyönyörködhessen a röptükben. Mert mi másért? Az öregasszony reszkető kézzel a nagyra tátott szája felé irányozta a májkrémes kenyeret, miközben az ablak másik oldalán a verebek összecivakodtak egy kendermagon. A kendermag leesésével egy időben esett le minden nap a májkrémes kenyérről az uborkaszelet.
– Segítsek? – kérdezte Nanna, de Liss nem akart segítséget sem. Megint nagyra tátotta a száját, s először a kenyeret, utána meg az uborkát is begyömöszölte. Evett, rágott, nehezen, de nyelt, megemésztette, azonban utána már semmit nem bírt kontrollálni. Ezért kellett a katéter meg a pelenka. Meg Nanna, meg a szociális munkások. Nem tudta Liss saját magát kontrollálni, irányítani az ürítést vagy az életet.
A vérfertőzés vitte el. A Von fremden ländern und Menschen Schumann-darabot játszották éppen a rádióban. Liss a délutáni szunyókálásából már nem ébredt fel. Nanna vasalt. Egy ránc elsimításakor szólalt meg a légzés leállását jelző riasztó. Nanna még befejezte a blúzt, aztán bement Lisshez, akin már nem látszott az életnek semmi jele. A protokoll szerint járt el: felhívta a mentőket, a körzeti ápolónőt és az elhunyt legközelebbi hozzátartozóját. Aztán szépen összecsomagolta a személyes holmiját, és rezzenéstelen arccal várta, hogy a mentő megérkezzen.
Valószínűleg már nem érzett semmit – mondta a halál beálltát konstatáló orvos.
Hogy is érezhetett volna? Hiszen aludt. És még nem is álmodott – gondolta Nanna. Valahol belül mégis nagyon megrendülhetett a beteg asszony halálán, mert nem szólalt meg, csak csöndben segédkezett.
A temetésen az a határozott érzése támadt, hogyha Liss reinkarnálódik, biztosan kövér veréb lesz. De aztán gyorsan elhessegette a verebet, mert egy keresztény templomba oda nem illőnek találta a reinkarnáció gondolatát. És egyébként is túl sokat fantáziálok – gondolta. Talán egyszerűbb lenne álmok nélkül. De aztán Liss arcát látta a tömjénfüstben. Mosolygott. És azt mondta: Nem. Most már tudom, hogy nem. És azt is tudom, hogy a mikrohullámú mögött sose törölted le a port. És tudom, hogy a délutáni szunyókálásaim alatt időnként te is elaludtál. És azt is, hogy magadban dúdolgattál meg káromkodtál, mert nem voltam süket. Nem ám! És bánom, hogy annak tetettem magam. Mint ahogy azt is bánom, hogy sose mertem álmodni. Nem könnyebb álmok nélkül, hidd el. Csak most tudom, hogy magam is álom lettem…
És milyen furcsa, hirtelen egy eltévedt kövér veréb repült be a templom ajtaján, át a gyászolók serege fölött, át a tömjénfüstön – ijedtében egyet pottyantva a sekrestyés stólájára, meg még egyet az oltár sarkára – tett egy tiszteletkör a gyásznép fölött, aztán ahogy jött, el is tűnt valahol az orgonasípok között.
{jcomments on}
