Fehér Béla: Kossuthkifli

A kollégaajánlja, könyvbemutató és részlet a könyvből.

Aki végigrepül Fehér Béla új nagyregényén, annak páratlan kilátásban lesz része. Egy száguldó zöld delizsánsz ablakából nézheti végig a magyar szabadságharcot. Láthat szabadságot, szerelmet, háborút és békét, ármányt, bűnt, hűséget, nagyságot és bukást. Mert a Kossuthkifli egyszerre hiteles történelmi regény és frenetikus Jókai-paródia, XIX. századi pörgő road movie és népmesei motívumokkal átszőtt magyar mágikus realizmus, gigantikus romantika-parafrázis és igazi, régimódi, izgalmas kalandregény.

A történelmi málhaposta olykor megáll, hogy az olvasó eltűnődhessen máig aktuális (vagy inkább sosem volt ilyen aktuális) sorskérdéseken. Hányszor lehet a történelmi lehetőséget elszalasztani? Mit kezd a magyar a szabadsággal? Létezik-e nemzeti végzet? Megbűnhődtük már a múltat s jövendőt?

A Kossuthkifli végtelenül sokszínű, mégis teljesen homogén mű. Nyelvi leleményei lenyűgözők, humora utánozhatatlan. És hát (nem utolsó sorban) a XIX. század gasztronómiai tárháza, ízes hasregény.

Cserna-Szabó András

Könyvbemutató február 14-én, kedden 18 órától a Nyitott Műhelyben. (Budapest XII. Ráth György utca 4.)
A szerzővel és Cserna-Szabó András íróval Király Levente, a kötet szerkesztője beszélget.

Részlet a könyvből:

3.

Batykó kitapogatta a konyhában a gyertyás fiókot, s fénnyel a kezében tért vissza. Kivitte a ferslógot a ház elé, lefeszegette a tetejét, és mindjárt meglátta a galambtollat, ott feküdt a beuglironcsok tetején. Tenyerére vette, tapogatta, borzolgatta, szagolgatta, de nem talált benne semmi különöset, bűverőt se sugárzott, éppen úgy festett, mint más közönséges galambtoll. Bedugta az inge alá, s örült, hogy sikerült anyácskája kívánságára tenni. Ült a földön, az eresz alatt, tekintete az égbolton, a holdfényes felhőkön járt, füle neszekre nyílt, madármotozásra, ágcsikorgásra, s ha szélborzolat seperte a kertet, petyergett az esővíz a falavelekről. Merengését cukros illat édesítette, egy darabig szemezett a nyitott ferslóggal, végül nekilátott a beuglinak. Először csak törmeléket kóstolt, ujjaival csippentve szórta a szájába, de annyira ízlett, olyan jólesett neki, hogy aztán nagyobb darabokkal folytatta. Főleg a mákost kereste, noha a dióst is zamatosnak találta. Ahogy így belemerült az éjszakai falatozásba, furcsa zajt, tán ruhasuhogást hallott a romos csőkút felől. Megijedni se maradt ideje, mindjárt meglátta a sötétségből kibontakozó ködalakokat. Két ifjú hölgyet, buggyos ujjú, habos, fehér nyári ruhában. Rojtos napernyőt tartottak a fejük fölé, hajcsigáik élénken rezdültek minden lépésnél. Batykót észrevéve nem mutattak meglepetést. Összesúgtak, aztán a fiatalabbik kecsesen bókolt.

– Ferstl Franciska.

– Poprádi Klárika – csatlakozott a másik.

– Én penig Batykó vagyok. A hölgyek szintén kísértetyek?

– Nahát, dehogyis. Úgy nézünk ki? – nevetett Ferstl Franciska.

– Mink csak nem élünk – magyarázta Poprádi Klárika. Közelebb

lépett, Batykó akkor látta, hogy a talpa alig érinti a földet.

– Engem torokgyík vitt el igen fiatalon, és oly gyorsan, hogy nem volt időm magamat megsiratni.

– Tévedsz, kedvesem! – pirított rá Ferstl Franciska.

– A torokgyík velem végzett! Neked a gyermekágy lett halálos nyoszolyád. Kislányodat sem tarthattad karodban. Mai napig az urad neveli, ama jámbor cukkerli-bakkerli.

– Igaz, igaz. Bocsásson meg az úr, dehogy akartam becsapni – szabadkozott Poprádi Klárika. Társnője felé lebegett, karját

nyújtotta. – Jut eszembe, darling, legutóbb azzal fennhéjáztál, hogy uracskád mérgezett meg, Ferdinánd, a lóarcú fiskális.

– Örökségem jobban lázba hozta, mint kacér térdbugyogóm. Megmérgezett volna?

– Tyúkeszű, hiszen tőled tudom! Arsenicum album pulveratumot szórt a hársteába.

– A likőrömbe szórta! És nem vagyok tyúkeszű!

– Likőrről most hallok először. Eddig teát emlegettél.

– Ne marják egymást, rossz hallgatnyi. Aszondom, ha már ki kell finganyi, mindegy, mitű’ hűl ki az ember bőre – szólt közbe Batykó. Beuglival kínálta a hölgyeket, de azok már nem törődtek vele, felé se néztek, mintha ott se lenne.

– Édes titkot bízok rád, tubikám, Klárikám – búgta Ferstl Franciska, közben a vállán pörgette a napernyőjét. – Kisfiúnak adtam életet 1817 pünkösdjén. Kutacskámból pirosló hajnalon

prüsszentettem elő kis hajas babámat, Amadécskámat.

– Látod, ezt is unos-unom! Századszor meséled! A sírba viszel

vele! – toppantott Poprádi Klárika.

– Különben is hol foggal születik, hol stigmával a homlokán, hol pedig szakállal. Isten tudja, mi az igazság, ámbár nehéz elképzelni egy kisdedet szakállal.

– És hogy milyen csalifény a földi élet! Halld a titkot! Az én fiam, és a te kislányod…

– Tudom, édesem, egymásba szerettek. Ezt is hallottam. Unalmas vagy, mint a nappal. Van tovább is?

– Van bizony. Hamarosan unokát nemzenek nekünk!

– Kit érdekel! – legyintett Poprádi Klárika.

– Nem nekünk nemzenek, eszükbe se jutunk. Bár a nemzés se biztos, mindkettő benne fürdik már a korban.

Batykó úgy érezte, itt az ideje előrukkolni az örömhírrel.

– Engedelmet, csak szólnyék, hogy gyermekeik odabe’ alusznak a házban. Mán úgy értyem, nekem őrnagy úr, meg Estilla kisasszon. Ez a ferslóg ittyen, még inkább benne a Debrecenybe küldendő beugli kalács, éppen Klárika asszonyság férjéé, tekintetyes Vödric mestyer úré, ki mostyan éppen Posonba’ sirattya elcsapott lánykáját, mert aszongyák, a paráznaság bűnébe esett szegénke.

– Csitt, valaki hangot üt – szólt Ferstl Franciska, s kíváncsian

forgolódott.

– Nem látok, nem hallok, se testem, se lelkem – így Poprádi Klárika. Belekarolt Franciskába. Elindultak a kertkapu felé, de félútig se libegtek, elhalványultak, és Batykó szeme láttára semmivé oldódtak. A hajtónak ocsúdni se maradt ideje, a ferslóg mellett már ott hullámzott Matyi néni.

– Megérik a pénzüket a lecsifecsi úri cafkák, igaz? Egyik se kíváncsi tulajdon magzatára. Megvan a toll? Repítem vissza a ferslógot, nehogy bajod legyen belőle!

Batykó a házfalnak lapulva hangosan imádkozott.

Magvető

Terjedelem: 340 oldal
Méret: 140×215 mm
Kötés: Keménytábla védőborítóval
Ár: 3490 Ft

{jcomments on}