Török Ferenc: Isztambul – Fenséges és természetes

isztam3

A 43. Filmszemle zártkörű vetítésén mutatták be a filmet. Szerepelt is a szemlén, meg nem is, mint a népmesékben.[Podmaniczky Szilárd filmkritikája]

Egy asszonyt harmincévi házasság után elhagy a férje, az asszony összeomlik, pongyolában és szabóollóval a kézben járja a várost. Kórházba szállítják, hogy kipihenje magát, miközben a családja kocog az események után. Az asszony másnap reggel megszökik, és ahogyan az egészséges énje parancsolja, kilép a problémából, de páros lábbal. Elindul a vakvilágba, végül kisebb-nagyobb női kalandok hátán eljut Isztambulba. Isztambul más világ, a Boszporusz egyik partja még Európa, a másik már Ázsia, de mindenképpen muszlim világ. Más szokások, más arcok.

Lehet-e új életet kezdeni, és hogyan? Ez az alapvető kérdés egy életben legalább egyszer eléri az embert. Ha tud rá válaszolni, és tud váltani, nyert. Bár nem biztos. A film erre már nem ad, nem akar választ adni, a film számára az új élet lehetőségének kibontása a dráma.

isztam2 Török Ferenc új filmnyelvet próbál, legalábbis az eddigi saját nyelvéhez képest mást – írom ezt, mint a Szezon című filmjének társ-forgatókönyvírója. A Szezon a nagy dumák, a nagy buli, a fiatalok kalandvágyának folyamatos eróziója egy kis országban, ahol a kiszakadás iránti vágy magában hordozza a hely szellemébe kódolt kudarcot.

Ebből a szempontból az Isztambul is „kalandfilm”, a zsigeri megújulás és elvágyódás lélektani motorja hajtja, viszont a Szezonhoz képest sokkal vékonyabb a jég, egy fiatalember még nem töri úgy össze magát a pofára esésben, mint egy, a kapuzárás éveiben kulcsát vesztett asszony, aki alól kifarolt az élet.

Az Isztambulban jóval kevesebbet bízott a rendező a nyelvre, ami úgy általában a magyar filmeknél a túlbeszéltség kalodája. A magyar film valahogy európaivá válik, ha nem beszélnek benne. Tekintetek, találkozások vannak, s hogy mi is burkolózott metakommunikációba, kitaláljuk. Engedik a szereplők érezni magukat, főként az asszony, a fia és az isztambuli majdnem szerető, Halil elképesztőt játszik.

Egy másik rendkívül hasznos eljárást is alkalmaz a film: nem a párbeszédből tudjuk meg, mi történt, hanem a következményekből.

Apa, az igazi magyar apa, akinél rendesen működik a deheroizált, ironikus magyar nyelv, szóval, az apa, kiküldi a fiát, hogy hozza haza az anyját, állja a cehet. A fiú kimegy, árkon-bokron át megpróbálja hazavinni az anyját, aki a fia látványától, az otthon gondolatától is menekül. Az isztambuli motelben az asszony melletti szobában lakik egy nagycsaládos török férfi, Halil, aki finom, de szenvedélyes udvarlással próbálja bekeríteni a megfáradt szépasszonyt. A film kerüli a csapdákat, nem akarja olcsó keféléssel kivezetni a filmből az erotikus feszültséget. Mindvégig kivár. Az asszony lelki frissülése Halil baráti társaságában napról napra bontakozik ki, és ekkor állít be a fia. Az asszony menekülne, de nincs kiút. Attól, hogy elhagyta az otthonát, ez a srác még mindig a fia. Nincs hangos civódás, csak szemvillanások, tapintható dráma. Hazaindulás előtt állnak, a fiú hajthatatlan. Fekszenek az ágyon, nézik egymást. Nem szólnak egy szót sem. Ám a fiú mégis egyedül érkezik haza a repülőtérre. Hiszen ismerjük a klisét a megértő fiúról és a bánatos szépasszonyról. Nem kell megmutatni. Tudjuk, lejátsszuk magunkban.

kappadkia A film minimalista eszközeiben rejlik különös szépsége. Olyan, mint az utolsó képsorokon megjelenő kappadókiai sziklák. Fenségesek és természetesek. Ahányszor megnézzük őket, mindig mást látunk bennük, vagyis ugyanazt az ezerarcú titokzatosságot.