Lakógyűlés Madridban

A lakógyűlés helye: pontosan az ajtóm előtt. [Zsannablog]

Csaknem három hónapja költöztem új lakásba, reménykedtem benne, hogy a költözéssel járó kezdeti nehézségek és – a Spanyolországban különösen nyögvenyelős – bürokratikus intéznivalók után végre nyugodtan élhetem a tanárok, fordítók számomra idealizált csendes életét. Kezdetben nem is volt semmi baj – valójában most sincs – de figyelmen kívül hagytam az átlagosnál is pletykásabb, minden lében kanál spanyol szomszédokat, és ez alatt most ne csak a női nemet tessék érteni!

A városnak ebben a részében a lakosság nagy része bevándorlókból (főleg arabok, románok, latin-amerikaiak), vagy középkorú, illetve nyugdíjas, általában unatkozó spanyol polgárokból áll. És igen, mindent tudni akarnak. Még csak a felújítási munkákat kezdtük, máris bekéredzkedtek a belső udvarra, és bőszen ajánlkoztak, hogy szívesen kitakarítják az előző lakók felhalmozott szemetét (földszinti lakásban lakom, a konyha egy belső udvarra néz, ahová a ház összes lakója előszeretettel tekint le napjában többször is.) Aztán persze kihasználták az alkalmat, hogy szemrevételezzék a lakás többi részét is – akkor még romokban állt –, és felújítás után is találtak valami ürügyet, hogy bekukkanthassanak.

Ami azonban igazán meglepett, az a lakógyűlés volt. Gondoltam, jó alkalom lesz, hogy bemutatkozzam, szerettem volna jó benyomást kelteni, hiszen évekig készülök itt maradni. Amivel szembe találtam magam, felülmúlta minden elképzelésemet. A lakógyűlést a lakóközösség elnöke (szándékosan nem a közös képviselő kifejezést használom) este fél kilencre hívta össze. A lakógyűlés helye: a lépcsőház bejárata, földszinti folyosó. Egész konkrétan a fsz./d lakás ajtaja, mivel ott lehet kényelmesen a lépcsőkorlátra támaszkodni – no, ezt már csak én jegyzem meg némi éllel, a nevezett lakás jelenlegi lakója. Még ha akarnék, sem bújhatnék ki a részvétel alól, hiszen a kedves szomszédok oly vehemenciával védik érdekeiket, hogy még a szomszéd házban is hallani lehet mindent.

A lakógyűlés kezdetét veszi, az elnök (aki erre a posztjára igen büszke, a gyűlés során többször fel is hívja a figyelmet arra, hogy ő az elnök), felolvassa a napirendi pontokat, a találkozó egészen kaotikus színezetet vesz: a komolykodó megbízott mindhiába próbálja kordában tartani az egymás szavába vágó, leginkább egy baromfiudvarra emlékeztető szomszédsereget. (Innen a spanyol kifejezés, esto parece un gallinero, vagyis olyan ez, mint egy baromfiudvar.) Néhány lakó méltatlankodik, nem érti, miért kell közös költséget emelni, meg bankszámlát változtatni, az elnök újra választtatja magát (ez évente egyszer történik) nekem, mint új lakónak, bizalmat szavaznak, és kineveznek kincstárnoknak (újabb abszurd fordulat, gyanítom, hogy bepaliztak), majd a lakógyűlés fél tizenegykor a végéhez közeledik, pedig ezek szerintem még folytatnák éjfélig. Esküszöm, élvezik a ricsajt, ez aztán a valódi mediterrán temperamentum! Az utolsó, Kérések és kérdések című napirendi ponthoz érve szót kérek (azt is kell ám!), bemutatkozom (bár már mindenki ismer), és félénken megkérem a lakókat, hogy ha egy mód van rá, ne szemeteljenek a közös udvarra, mégiscsak nekem kell rendben tartanom ezután. Elnézően mosolyognak (szegény kis naiv), és biztosítanak róla, hogy ők aztán soha, de persze van sejtésük róla, ki lehet az a disznó.

Lakógyűlés vége, éjfélre ágyba is kerülök.

Gondoltam, ezzel egy évre vége is. De nem, kérem, nem ilyen egyszerű. Hiszen felelősségteljes pozícióba kerültem, kincstárnok lettem. Következő vasárnap tizenegy körül csengetnek. Vasárnap. Tizenegykor. Egy átdolgozott éjszaka után, fürdőköntösben, kócosan nyitok ajtót. Gyermekem késői reggelije-korai ebédje az asztalon, szalad a lakás. A lakóközösség elnöke teszi tiszteletét szerény lakunkban. Kérdi, alkalmas-e a pillanat. Mondom, nem igazán, erre elmosolyodik, és egy „Igazán csak egy percre zavarnék…”-kal félretol és berobog a nappaliba. Már ekkor feladom, úgy döntök, együttműködöm, így biztosan hamarabb túl leszek rajta.

A látogatás két részre tagolható (két napirendi pont), először is, nekem, mint újdonsült kincstárnoknak alá kell írnom a lakógyűlés jegyzőkönyvét. Valami nyomtatott dokumentumra számítok, mint minden normális, XXI. századi házban, így volt ez ott is, ahol azelőtt laktam. Megdöbbenésem valószínűleg egyértelmű, amikor bőrkötéses, kézzel számozott lapokból összefűzött nagykönyvet húz elő. Megsárgult oldalain gyöngybetűkkel, kézírással, egyetlen hiba nélkül – ezeken a lapokon feltűnő lenne még a hibajavító fehér színe is – lejegyezve, ami az előző héten történt. Felkér, hogy olvassam el és írjam alá, én biztosítom róla, hogy megbízom a tartalomban, és gyorsan alákanyarítom a kincstárnoknak üresen hagyott helyen. Első napirendi pont lezárva.

De ezzel még koránt sincs vége a képtelen hétvégi látogatásnak. Elmagyarázza, hogy ebben az évben nekem jut az a megtisztelő feladat, hogy a lakóközösség vagyontárgyait őrizzem, és ünnepélyes arccal egy zöld cipősdobozt húz elő. A saját cipője lehetett benne valamikor, elnézve a doboz oldalán a pedánsan elegáns fazont és a méretet. Most valószínűleg a pótvillanykörtéket, közös helyiségek kulcsait tartjuk benne. Feltételezésem helyes, de a dolog nem ilyen egyszerű. Igen precíz elnökünk ugyanis úgy dönt, tételesen elmagyarázza a doboz tartalmát. Úgymint: egy darab pótfénycső a lépcsőházi falikarokba; egy darab apró kulcscsomó egy pici lakathoz, ami a tetőre illetéktelenül felmászni szándékozó lakókat hivatott megakadályozni (nyilván haszontalanul, ezt a lakatot bárki fél kézzel leveri); egy tubus pillanatragasztó, ami talán már bedöglött; három darab domború lámpabúra, a lépcsőházi falikarokról került le, mert leárnyékolta a fényt (újabb elképesztő adat); a villanyóra-szekrény kulcsa; és még néhány nagyobb kulcs, amelyeknek a rendeltetéséről azonban már senki sem tud, az információ belevész a múltba, régi elnökök hanyagul vezetett lakógyűlési aktáinak következményeként. Én persze az egész bemutató ideje alatt élénk figyelmet színlelve hallgatok (talán még bólogatok is), nem igazán merek közbeszólni, ráadásul remélhetőleg így sokkal előbb szabadulok. Lelkemre köti, hogy ha villanykörtét cserélek valahol a házban (ez is a kincstárnok tiszte), mindig vigyem el a boltba a régit, hogy pont ugyanolyan kerüljön a helyére. Mondom, ne aggódjon, biztosítom róla, hogy megoldom, de ha mégis meghaladná a képességeimet, majd kérek segítséget valakitől. Szerintem nem érzi az iróniát, nevetgélve lassan indulni készül. Aztán eszébe jut, hogy beszéltem neki egy beázásról a hálóban, amit talán a közös vízvezetékek okoznak. Azt mondja, megnézné. Tiltakozom, a hálószobám most tényleg nincs olyan állapotban, hogy oda bárki emberfiát szívesen beengednék. Tiltakozásom haszontalan, beveti magát a szobába. Megnézi a beázást. Levonja a következtetéseit. Távozik.

Háromnegyed egy, akkor talán én is megebédelek. Pizsamában, hisz mégiscsak vasárnap van.

2012. január 28.

{jcomments on}