Én leginkább szuszogni szoktam. És hinni. Ez utóbbi elsősorban olyan teljesen logikátlan és abszolút bizonyíthatatlan dolgokra vonatkozik, mint a gyermekedben lakozó józan belátás, jóindulat, vagy egyszerűen csak a szánalom… – Darabos Enikő babablogja
Nálunk mostanában a leeela a menő. Kinyitja a szemét az én fiam, és azt mondja, hogy lila. Nem mondja, kinyilatkoztatja. És mindegy, hogy éppen van előtte valami lila, vagy csak álmában borult rá titokzatos lila köd, fontosnak tartja leszögezni a tényt, miszerint leeela. Napközben most már lazán felismeri a szóhoz tartozó színt is, ami alapvetően nagyon absztrakt művelet. Jön valami dolog, nincs is neki még talán neve, pl. filctoll, felismerhetően és ismételhetően rendelkezik azonban a lila attribútumával. Amit érintőlegesen át lehet vinni más dolgokra is, mint pl. a nadrág és a zokni. A kézről ne is beszéljünk.
Állunk a Thai masszázsszalon előtt, mutogatja az én fiam a kirakat rokokó dizájnját, és közli, hogy leeela. Anya örül, hú, tényleg, az lila. És még rá is mutatok, biztos, ami biztos. Ám ahogy az ujjam rászegeződik az üvegfelületre, érzékelem, hogy amögött egy döbbent női masszőr bámul felénk. Szemében kétségbeeséssel teli döbbenet, nehogy bemenjünk, ja, igen, kérünk egy lazító nemtoménmilyen masszázst, aha, én meg a fiam.
Vigyorgok neki, hogy lila, majd elfordítom a kormányrudat és másfelé terelem figyelmünk hajóját.
Olyan ez a napi anyai rutin, mintha lavíroznál a világ dolgai között, és rövid időre zátonyra futnátok ezen vagy azon. Mostanában pl. zátonyra futunk a rongylábas hisztin. Azt hittem, ezt csak a kiváltságosok ismerik, de mostanában hallok olyan reakciókat az utcán, hogy nézd csak, te is így szoktad… A hisztinek ez a formája olyan, hogy valamiért a drága csemetéd adott ponton, mint derült égből a villámcsapás, mondhatnám, megunja a rutinos lavírozást, és elengedi magát. Ha mindaddig aranybogárként fogta a kezed, hirtelen elernyed, és azt játssza, hogy rongyból van a lába. Hozzá idegesítően vinnyog. Pl. jöttök ki a DM-ből, épp bezár a fotocellás ajtó, és akkor. Mert mit tudom én, olyanja lesz hirtelen. Elfekszik az ajtóban. Teszem azt, mínusz 3 fok van, dél felé közelít az idő, sietnél, mert ha negyedkor nincs kinn a leves előtte, akkor hasadozni kezdenek az ég kárpitjai.
Szóval, fekszik a gyerek a DM ajtajában, ami nemcsak a mínusz fokokért necces, hanem mert az ajtó egyfolytában ide-oda izélődik, bent elkezdenek fázni az eladók, és feltámad a szívükben az irántam való harag, hogy vigyem el az elkényeztetett porontyomat a toszba. Én pedig előveszem a pedagógiai érzékemet, és rádörrenek, hogy na, fiam, ezt velem te nem csinálod, mert itt hagylak feküdni az utcán. Emberi jogi szempontból kicsit aggályos, de én nekilátok, hogy a fenyegetést be is váltsam. Lemorzsolom pl. az ujjait a kezemről. Mert kapaszkodni azért kapaszkodik a nyavalyás kölök. Ha viszont talpra húzod, rongyláb bedől. Az apád mindenit, te gyerek. Szóval, borús homlok, lemorzsol, sistergő pedagógia, az otthagyás előkészületei.
És akkor összekapja magát. És amolyan hehe, de jól megtréfáltalak-arckifejezéssel elkezdi nekem magyarázni hirtelen, hogy leeela. A figyelemelterelés non plus ultrája, mondhatom.
Így lavírozgatunk tehát. Ehhez kapcsolódóan nagyon sok szakirodalom jelzi az anyai idegingerületekben jelentkező túlzott feszültséget, ami könnyen agyatlan üvöltözésbe torkollik. Küzdj meg saját sárkányoddal, édes aranyom! Nagyjából ezt a jó tanácsot adják. Számolja magadban, szavald A walesi bárdokat, énekelj altatódalt. Lavírtechnológiák.
Én leginkább szuszogni szoktam. És hinni. Ez utóbbi elsősorban olyan teljesen logikátlan és abszolút bizonyíthatatlan dolgokra vonatkozik, mint a gyermekedben lakozó józan belátás, jóindulat, vagy egyszerűen csak a szánalom a megzavarodott anyák és apák iránt. Bár a fotocellás ajtók állandóan mozgó állkapcsai sem éppen ungyibungyi, úgyhogy ez is közrejátszhat a rongyláb felszámolásában.
No, meg persze a leeela. Az sem épp utolsó dolog.
{jcomments on}
