Archív

A Körhintával indul a Müpa Mozi

Szerző:

Közzétéve 2012-01-28

korhinta

Januártól kéthetente új műfaj, a mozi költözik a Müpába!

A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) együttműködésével rendezett sorozat célja, hogy az egykor fontos találkozási pontként szolgáló, pezsgő szellemi műhelyekké alakuló filmklubok hagyományát folytassa. A Müpa Mozi lehetőség arra, hogy inspiráló környezetben, magas technikai színvonalon keljenek életre a magyar és európai filmművészet alkotásai, melyek erejükből mit sem vesztve várják, hogy a fiatalabb és idősebb generációk újra felfedezzék őket maguknak.

A Müpa Mozit Fábri Zoltán filmjei indítják!

Fábri filmjeinek jellegzetesen magyar világához, mégis univerzális üzeneteihez is sokaknak lesz hozzáfűznivalója.

Házigazda: Réz András

A Müpa Mozi a filmek továbbgondolásához és értelmezéséhez is lehetőséget biztosít. Ehhez a házigazda, Réz András szolgáltat professzionális segítséget.

Fábri Zoltánról

Noha a háromszoros Kossuth-díjas Fábri Zoltán főhelyet kapott a szocialista kultúrpolitika kirakatában, filmrendezői életművét (1952-1983) meghatározták a letiltott forgatókönyvek, ezért milliós nézőszámokat elérő irodalmi adaptációkban mondta el a világról, diktatúrákról és emberi kapcsolatokról alkotott humanista üzenetét. Alapvetően nem volt filmnyelvi újító, mégis, a modern magyar film szimbolikus nagy pillanatait pergetve képzeletbeli mozinkban, alig akad, akinek ennyi erős képsorát összefűzhetnénk a Körhinta (1955) drámai hintajelenetétől A Pál utcai fiúk grundjáig (1968), a Hannibál tanár úr (1956) expresszív stadionjától Latinovits Zoltán őrnagyának abszurd dobozolásáig (Isten hozta őrnagy úr, 1969).

A Müpa Mozi első filmje a Körhinta – január 30. hétfő 19 óra

Fábri Zoltán: Körhinta (1955)

A Müpa és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) rendezésében

Házigazda: Réz András

Rendező: Fábri Zoltán, forgatókönyv: Sarkadi Imre Leányvásár című novellájából Sarkadi Imre, Nádasy László, Fábri Zoltán, operatőr: Hegyi Barnabás, zeneszerző: Ránki György, hangmérnök: Pintér György, díszlet: Fábri Zoltán, jelmez: Kölcsey Alice, vágó: Szécsényi Ferencné, gyártásvezető: Zombory György

Szereplők: Törőcsik Mari (Pataki Mari), Soós Imre (Bíró Máté), Szirtes Ádám (Farkas Sándor), Barsi Béla (Pataki István), Kiss Manyi (Patakiné), Farkas Antal (Samu János), Suka Sándor (Czigány Márton)

Magyar Filmgyártó Állami Vállalat, ff, 90 perc

Az 1953 őszén játszódó történetben Pataki úgy dönt, kilép a szövetkezetből, és Farkas Sándorral, a lányának szánt gazdával a maguk urai lesznek. Mari viszont Bíró Mátét szereti, aki az új szövetkezeti élet elkötelezettje. „Egy nagy szerelem és egy nagy lázadás története” – nyilatkozta művéről a rendező. Az irodalmi alapanyagtól markánsan eltérő forgatókönyvet a központi dramaturgia és a kultúrkormányzat részéről vádak érték, hogy e „banális, polgári szintű Rómeo és Júlia-történet” nem érvényesíti eléggé az „új élet, a szövetkezetesítés igazát”. Fábri ilyen kemény harcok mentén tudta elementáris erővel, természetességgel ötvözni a személyes sorsot és a társadalmiságot, a kátyúk, a sár szociografikus hűségű valóságának megjelenítését az abból felszárnyaló szerelem líraiságával, valamint az idősebb nemzedék „főd a fődhöz házasodik” patriarchális igazságával szemben a belső szabadság, a boldogsághoz való jog morális erejét.

A főiskolás felfedezett Törőcsik Mari kislányos bája, tisztasága, méltóságának szépsége, rebbenő, körben suhanó boldogsága, Soós Imre világgal dacoló izzása, Szirtes Ádám elfojtott, baltát, poharat markoló szilajsága, Barsi Béla konok keménysége Fábri kitűnő színészvezetését dicséri.

Az operatőr, Hegyi Barnabás expresszív világítása, plánozása nélkül nem alakulhatott volna ki Fábri az Aranypolgárt, a francia lírai realizmust, az olasz neorealizmust magyar környezetben egyedileg adaptáló világa, a hinta- és táncképek, az esküvői vonulás, a balta-montázsok lenyűgöző, tiszta szépsége.

Szőts István Emberek a havason (1942) és Radványi Géza Valahol Európában (1947) című filmjei után harmadszor csodálkozhatott rá a világ a magyar filmre. Az 1956-os Cannes-i fesztivál után egy akkor még nagyon fiatal újságíró, Francois Truffaut, a zsürivel szemben így írt: „itt a nagydíjas film, az én nagydíjasom”.