Avagy mit hagyhatunk hátra. [Podmaniczky Szilárd versblogja]
A kisöreg fekszik az ágyon, már beszélni sem tud, a keze a mellkasán összekulcsolva. Kintről ezt a szót hallja: végtörlesztés. A fia külföldön van, már négy éve nem látta, nem is írt neki. Örökségbe semmi nem marad az apja után. Csak néhány számla, amit az utolsó hónapokban már nem tudott kifizetni. Végtörlesztés, hallja újra az öreg. A hírek utáni koncertközvetítés. Végleg belealszik.
*
A konyhában szól a rádió, a monitor előtt ülök a szobámban, a jövő heti időjárás-jelentést nézem. A híreket mondják, nem figyelek rá, reggel már hallottam. Egy novellán gondolkodom ősz óta. Hogyan tudnám megírni a szörnyű tragédiában elhunyt iskolatársam történetét. Egyáltalán megírhatom-e. Minden nap eszembe jut, nem tudok szabadulni tőle. Nem tudom, miért. Talán a tét súlya. Soha nem szerettem a haláldramaturgiát, de mostanában vonz. Nem tudok szabadulni tőle. A rádióban megszólal a zene, csak foszlányok szűrődnek be. Kisüt a nap, és hirtelen az idő végtelen tágassága tárul elém a hangokon át. Megfordítom a hosszúkás naptárt, és tébolyult gyorsasággal írni kezdek.
Az idő zene
A hangok a lépéseim
Egy hajnalban a hídon
A pálmakert párájában
Egy kreszpark éji betonján
A házunk üres udvarán
A fal tövében
Árnyas park fövenyén
A Holdon
A csillagos égen
Térdig a vízben állva
Forró homokon
A temető szűk terében
Egy bálterem parkettjén
Romos ház hálószobájában
Padlás fülledt légterében
Esőben ázva a homokon
Villámfényben az ágyban
Reggeli madarak hangja
Át a dombon a völgybe
Ülni egy fán a gyümölcsök között
Várni egy társat ki megjön
Paplan alatt izzó lázban
Hóban ülni a földön
Nyakig a langyos tóban
És a végén elhagyni
Minden lépés
Minden lábnyomát
A fék fölött elhúzó szélben
{jcomments on}
