Györffy Ákos esszéjét Albert Zoltán, a Dankó utcai hajléktalankórház rehabilitációs osztályának vezetője olvasta fel a Csillagszálló rendezvénysorozatának 1. napján.
Az odakint és az idebent
„… megakad valahol, és nem zuhan tovább, és ez a világ…” (K. L.)
Aki ma ebben az országban, kiváltképp ennek az országnak a fővárosában kilép az utcára, bizonyos értelemben a közvetlen életveszély állapotába kerül. Egy olyan térbe lép ki, ahol már rég nem érvényes semmiféle írott és íratlan szabály, semmiféle közmegegyezés, ahol hatályukat veszítették az úgynevezett törvények, és ahol az egyetlen erő, amely képes számottevő hatást kifejteni, nem más, mint az ösztönvilág sötét és alattomos áradása. Aki ma kilép az utcára ennek az országnak a fővárosában, az erről való tudás nélkül csupán rémült és értetlen szemtanúja lehet mindannak, ami odakint történik.
Az utca és a tér a közösségi lét színhelye és szimbóluma is egyben. A mai budapesti utcák és terek mindennél ékesebben bizonyítják, hogy itt bizony régóta nem beszélhetünk közösségi létről, csupán valamiféle kollektív őrületről, amely olykor összecsap nagyobb embercsoportokat egy helyen, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel szét is szórja őket a rákövetkező pillanatban. Az emberi lényekből álló egyre áttekinthetetlenebb tömeg egy olyan rendszer szerint sodródik ide-oda, amely rendszer működésének lényegéről csak keveseknek lehet sejtelmük. Ami ezt a tömeget mozgatja, az tulajdonképpen a tehetetlenség, viszont olyan fokú és intenzitású tehetetlenség, amely már önnön inverzébe megy át, azaz lenyűgöző erőt képvisel. A tehetetlenség mint a világban létező legnagyobb erő.
A tehetetlenség ilyen koncentrációja a 20. századig ismeretlen volt az emberiség jó része számára. Az a mechanizmus, amely ezt a tehetetlenséget mintegy világrenddé léptette elő, több névvel is illette magát az utóbbi évtizedekben. Európa nyugati felében és Észak-Amerikában először kapitalizmusnak, majd jóléti demokratikus államnak hívatta magát, Kelet-Európában és Ázsia bizonyos részein pedig kommunizmusnak vagy szocializmusnak. A többféle elnevezés ne tévesszen meg senkit. Valójában ugyanarról van szó. Ezek a külsőségeikben olyannyira különbözőnek tűnő társadalmi és gazdasági rendszerek a maguk egyéni módszereivel tettek meg mindent ugyanazon cél érdekében. A cél – amint az mára a napnál világosabban látszik – nem volt más, mint a tehetetlen, s épp ezért önnön alvilágának a legteljesebben kiszolgáltatott ember létrehozása, majd ennek az embertípusnak a tömegessé tétele. Az eredmény minden tekintetben ragyogónak bizonyult. Létrejött egy emberhez kétségkívül sok tekintetben hasonló lény, akit születésétől kezdve arra dresszíroznak, hogy a tekintete előtt lebegő egyetlen cél saját nyers ösztöneinek és vágyainak kielégítése legyen. Mivelhogy – és ez azért nem elhanyagolható szempont – időközben száműzve lett az ember lelki tartalmainak azon territóriuma, amit a megelőző néhány tízezer, vagy ki tudja, hány évben Istennek neveztek. Erről a bizonyos Istenről sokan és sok helyen kijelentették, hogy őszinte sajnálatukra nem létezik, hiába, nem mondhatnak mást, a ráció fényes diadalútja cáfolhatatlanul bebizonyította ennek a bizonyos Istennek a nemlétét.
Az embert Istene nélkül nem tekinthetjük másnak, mint egyfajta biológiai apparátusnak, gépnek, amely híres intelligenciájával az evolúciós piramis legtetején foglal helyet. Azaz az ember valójában állat, önmaga állítása szerint a legkülönb állat. Igazán durván leegyszerűsítve: ez az az identitástudat, amelyet példátlan sikerrel plántáltak bele az utóbbi ötven-száz év emberének gondolkodásába.
E fenti néhány sor okoskodása talán felébreszti az Olvasóban a kérdést, hogy ugyan mi köze van ennek az egésznek például Budapest utcáihoz, s az ezeken az utcákon élő-dolgozó emberek tömegeihez. Azt hiszem, nem nehéz megtalálni az összefüggést az ember lealjasodása és Isten nemlétezővé nyilvánítása között.
Azt lehetne mondani, hogy mára az emberiség egészében hajléktalanná vált. Ez a hajléktalanság elsősorban metafizikai természetű. A problémák eredete és forrása általában metafizikai jellegű, s ha már a világban is megnyilvánulnak, az azt jelenti, hogy szellemi értelemben az adott problémára már igen nehéz bármiféle megoldást találni. Először minden a szellemiben romlik meg.
Az emberiség hajléktalanná tette magát, mert otthonát egy idő után nem tekintette többé otthonának, s mert Istenét egy idő után nem tekintette többé Istenének. A hajléktalan emberiség most egy mindenféle szempontból katasztrofális állapotban lévő bolygón kering a Nap körül, körülötte a mínusz százhetven fokos, sötét, végtelennek tetsző világűr. Azt az egyedüllétet, amelybe a hajléktalan emberiség juttatta magát, az egyes ember képtelen elképzelni. Az emberiség kollektív magára maradottsága olyasvalami, amivel az egyes ember tudata nem tud megbirkózni. Ez a kollektív, elsősorban szellemi természetű hajléktalanság és magunkra maradottság teremti meg aztán azt a rémületes, tompa, végletekig eldurvult atmoszférát, amelyet többek között Budapest közterületein is érzékelhetünk. Félreértés ne essék: ez a rémületes, tompa és végletekig eldurvult környezet mindenekelőtt az emberben magában teremtődik meg, s csak aztán vetítődik ki mindez a külvilágra. Amit az utcákon látunk, nem más, mint saját szellemi állapotunknak a fizikai világban való lenyomata. Az undor, a félelem és a megvetés, amely oly sokszor foghat el bennünket az utcára kilépve, elsősorban az önmagunktól való undor, az önmagunktól való félelem és önmagunk megvetése. Amint körbenézünk, kíméletlenül elénk tárul mindaz, amivé lettünk.
Ami ma Budapest közterületein folyik, minden szempontból tarthatatlan. Ami ma a világban folyik, az úgyszintén minden szempontból tarthatatlan. De legelőször is az a tarthatatlan, ami bennünk magunkban folyik. Mindaddig, amíg a bennünk bűzlő szeméthegyeket nem takarítjuk el, amíg a bennünk fagyoskodó, lerongyolódott, megtört tekintetű és megalázott embert nem mosdatjuk ki és nem öleljük magunkhoz, teljesen felesleges bármiféle megoldásról beszélnünk. Addig marad odakint olyan, amíg idebent is olyan. Ez pedig olyan feladat, amely alól senki emberfia nem kaphat felmentést.
{jcomments on}
