Egy szó a magyar valóságról és valótlanságról. [Podmaniczky Szilárd versblogja]
„Az asztalon fészek, tojásokkal, egy fehér váza, mely fölött dús csokor körvonalai látszanak. A körvonal mögött tavaszi rét nyílik virágokkal, s fehér szirmokban pompázó gyümölcsfával. A természet saját képét hordja minden virágban, így lesz önmaga legjobb utánzata.” – önidézet A Magritte-vázlatok című könyvből, a Plágium című festményhez.
Amikor ezeket a sorokat írtam 2007-ben, még élt bennem a féléves nyugat-európai körutazás. Ma már nem él, csak az emléke. Hogy van egy szabadon gondolkodó világ, ami fél évre az otthonommá válhatott, és amire folyton úgy kell visszanéznem, mint egy elmulasztott lehetőségre. Életre szóló mulasztás. Menjen, mondanák. Mi tart vissza? Az, hogy már késő. Hiába gondolnom el, a mondataim onnan valók, én magam innen való vagyok. És ez a fölismerés, így szólalt meg egy délután, mikor hóvihar söpört végig a kerten, és a tévében a plágium szót hallottam ismételni, mint akik tudják, mit jelent:
Tudom hogy rab vagyok
Nem megyek a láncon túlra
Csak föl a dombra el a vízig
Vagy föladok egy levelet
Megy a számla
Szerződések aláírva
Amiket meg nem szegek
S látom a sétálók közt magam
Egy vagyok már s nem az
Ki lázadásból fakad
A cipőm régi
A múltam tol előre
A hegy a föld a víz a levegő
A tűz bennem kuporog
Csukott szemű csillagok
Fényük kopott leírták már
Üresbe teszem a kezem
Üresben nem fogok
{jcomments on}
