Váli Dezső Búcsúzó műterem című, 2011-ben készültfestményéről[Röhrig Eszter írása]
Ezen a festményen nincsen festőállvány, a számos Váli-képen jelen lévő és összetett jelentéseket magába sűrítő festőeszköz hiánya számunkra azt jelenti, hogy a művészi, a személyes elem most nem jut szerephez, illetve szublimáltan vagy más formában fogunk ráismerni. Lehetséges, hogy a címben jelzett műterem, az alkotás, az alkotással való küzdelem újabb kifejezési lehetőségeinek tere. A műterem igen érdekes szóösszetétel. A terem konkrét jelentésű helyszínt, tág teret, némi ünnepélyességet is sugall. A mű az előbbinél elvontabban és árnyaltabban utal a valóságtól elvonatkoztatás küzdelmes folyamatára, az áttranszponálásra, a transzcendencia megérintésének nagy pillanataira. Másfelől az eredményre, az elkészült alkotásra és annak tárhelyére, valamint az újragondolás lehetőségeire is vonatkozhat a szó. A Búcsúzó műterem cím és a kép nyújtotta látvány egy ponton összekapcsolódik. Mindkettőben megleljük az elmozdulást, egyensúlyvesztést is implikáló köztes állapotot.
Nagy felületek, éles választóvonal, négyszögek és egy szék látható a vásznon. Első közelítésben az égi-földi kettősségére, más szóval a valós és a transzcendentális szinkronicitására gondolunk. A derengően homályló kékes-lila-szürke árnyalatok mélyben rejlő fehér alapszínt sejtetnek. E sejtelmesség elbizonytalanít. A nagy falsík, talán életünk vászna, melyen kinek-kinek a filmje pereg, olyan felület, amely az ikonok frontális beállítású szakrális tereire emlékeztet. A fal elnyeli vagy talán magába fogadja a vászon többi, egyszerűnek tűnő elemét: a fénykörökkel lekerekített három nyílást, a három, egymásba simuló nagy téglalapot és a széket. A fal ugyanakkor megállít, körülkerít, önmagunkba zár. Bizonyos élethelyzetekben fejjel szeretünk nekimenni. A kompozíció középpontjában a sík-felületből elősötétlő, gyerekrajzokra emlékeztető, satírozott vonal áll. Ez a vonal megosztja az egydimenziójú teret, s e határvonalon áll a világ legtörékenyebb és legszebb széke. A műalkotás érzéki-érzelmi központja számunkra itt keresendő. A kép történései viszont a nagy ablakszerű formában sűrűsödnek. Az első gondolattársítás a festővászon vagy a festmény, de lehet tükör, a mindenkori szembenézés attribútuma, sőt létünk-sorsunk ablaka. Az ablak vagy tükör többrétegűsége több gondolatot is ébreszthet a nézőben. (Vermeer, Velasquez hamar beleszólnának, de most csak Váliról szeretnénk beszélni.). Ez a harmadik forma számunkra a mű gondolati horgonya: lehet egy kékesen homályló, mozgásban lévő, égben ringó ágy vagy esetleg guillotin-penge, talán terített asztal. Mondjuk azt, hogy terített asztal, mivel most kapcsolatokat keresünk az isten irgalmába ajánlott, a semmiben szétszóródott formák és tárgyak között. Öröm, hogy lehetséges a kilépés e többszörösen is zárt ablak-tükör-festmény formából, mert az asztalt a székkel összekötve előhívjuk az elemi szintű otthonosság érzetet. Archaikus, paticsfalú, fehérre meszelt hajlékba lépünk, ám az ablaknyílások túl magasak, és nem mi nézhetünk ki rajtuk, hanem az ablakok figyelnek minket vagy odakintről tekint be, ha más nem a nap, a fény, belső fényeket kínálva, fehéret, és kéket. A sötétben botorkálás pici pöttyét, megtisztulás fehérjét és az eloldódás kékjét. Így már érthető, miért vannak a nyílások olyan magasan, talán székre állva sem érhetők el. Erre a székre felkapaszkodva sem érjük el a három, egyre növekvő méretű ablakszem egyikét sem. A három nyílás három stációt mutat: a pici, az alig látható még a lelki földhözragadtság állapotához kötődik, a második, a kivilágosodó, megértést, tisztulást implikál, s a legtávolabbi a misztikus kék, a kimondhatatlan, amely létünk örök célja lehet, a semmibe, az örökbe való beleolvadás vágya, az örök harmónia áhítása lehet.
Mindent egybe vetve az érzelmek uralkodnak el a nézőn, ha ezt a képet szemléli. Földi esendőségünk, tökéletlenségünk, magányunk tünékeny szépsége van odatámasztva magasba vágyásunk határvonalához. A szék negyedik lába nincs takarásban, mert ez a szék háromlábú. E szinte alig észrevehető, apró hiány következtében elveszti funkcionalitását, használhatatlanná válik, ugyanakkor több értelmezési lehetőséget kínál. A székre ráülni: lehetséges, de kockázatos. Jó egyensúly-érzék kell hozzá. A lebillenés és földre esés valószínű. Támlája kényelmetlen, gótikusan elnyújtott, de megtarthatja, kiegyenesítheti a fáradt, esetleg görbült vagy görbülésre hajlamos derekat. E görög falusi székekre emlékeztető, két keresztléccel összefogott támla erősen vonzza a szemet. Érdekes, hogy nem a csálén álló ülőke, hanem a támaszték a hangsúlyos elem. Olyan ez a szék, mint a mecsetekben a mihrab: kihagyott hely, a fizikai, spirituális jelenlét lehetőségének a helye. Hiten és képzeleten múlik, látjuk-e vagy nem. Micsoda szép, áthidaló gondolat rejtőzik a képen! Vajon képes-e az ember e széken megtartani magát? A lehetőség fennáll. De most kizárólag a széket nézzük, önmagában, s ekkor, csak ekkor látjuk meg, hogy jobb lenne soha nem ráülni, nem birtokba venni, inkább csak megállni előtte volna érdemes és akkor jól érzékelhető, hogy mer nekidőlni a rideg falnak, látni való, hogy támaszt onnan nem, csak önmagától remélhet. A szék a mindenkori törékenység erejét sugározza.
Végső soron nem is hiányoljuk a művészi alkotófolyamat attribútumait, a festőállványt, a keretet, a vásznat. Nem búcsúzik, ellenkezőleg. A felsoroltak mind-mind szublimálva, láthatatlanul, de annál erőteljesebben éreztetik jelenlétüket a fegyelmezett érzékenységével lélekig hatoló festményen.
{jcomments on}
