A politikus önmagáról isbeszél, amikor szónokol. [Podmaniczky Szilárd publicisztikája]
Amikor hatalmas hévvel áll neki az ellenzéki politikus, hogy kidobja a szemétbe amásik pártot, mert csupa idiótákból áll, egy dacos kisgyerek jut eszembe, aki ennek ellenére megeszi a főzeléket, és akkor is elalszik nyolckor, ha nem akar.
A retorikának komoly szabályai vannak, nem sorolom, de ha egy politikus sikeres, vagyis hatásos nyilatkozatot akar tenni, akkor nem árt hitelesnek lennie. A hitelesség nem csak annyi, hogy nem hazudunk. A hazugságot többnyire leleplezi a mimika, a túl bájosan és lekicsinylően beszélő szóvivők rendre így tesznek. A hitelesség a szóhasználaton is múlik. Aki a szemétbe akarja dobálni a másikat, mert idiótának tartja, nem tekintendő komoly embernek. Sőt, tovább megyek, nem tekinthető „demokratikus” szóhasználatúnak, ahogyan a balról jobbra történő hazaárulózás sem az a publicisztikákban. Mert olyan modelleket követ ez a nyelvhasználat, ami a másik gyűlöletére uszít, ellenségetképet gyárt, nem pedig valamiféle viszálymentes, hadd ne mondjam, sportszerű megmérettetés kereteit teremeti meg.
A jó szónok, színtől és oktánszámtól függetlenül olyan, mint Majtényi László volt az Operánál. Értékekről beszélt, és az értékekhez kézzelfogható tartalmakat társított. Hevület volt őbenne is, mégis a mértéktartás, az önmaga nyelv általi kordában tartása adta meg a hitelét. Ő a 21. századi kultúrából beszélt, amely kultúra a folytonos egzisztenciális fenyegetettség közepette nehezen találja meg a merész embereit, a szónokait.
A buta politikus attól igazán az,ha azt hiszi, hogy nem látszik meg rajta a műveletlenség. A műveltség pedig nem az idézetek számában mérendő, ahogy az idézettség a tudományos publikációkban, hanem a szóhasználatban, azon a szellemen múlik, aminek nekiveti a hátát, amikor beszél.
A társasági közlekedés szabályai között már rég nem szerepel a hátrafelé nyilazás.
{jcomments on}
