Vajon mennyi lehet az a „több mint öt levél”, amit nekünk írtak? (Bakos András jegyzete)
„Több mint öt levelet küldtünk”, mondta Olivier Bailly, és ezzel a kormányunknak, tehát nekünk írott levelek száma Hillary Clinton és José Manuel Barroso küldeménye után 2+X, ahol X nagyobb, mint öt.
Mi lesz ennek az eredménye?
Levelezni fogunk. Valószínűleg mi magunk is, itthon, egymással. Egyszerre ébredünk rá tüntetés, fogcsikorgatás közben, hogy mi jó érzésű emberek vagyunk. Régi osztálytársak találkoznak a hentesnél, a kékfestő függöny mögött csattog a bárd, ők pedig, ahogy beszélgetnek, és összevillan a szemük valamin, halkabbra váltva megbeszélik, ki ír először kinek.
Kezdetben ilyet is fogunk írni, hogy sokkal jobb sors a bukott miniszterelnöké, mint a népharag által eltávolított diktátoré, erre válaszul pedig, hogy sokkal jobb tüntetéseken hazugságokat ordibálni a mikrofonba, mint megdögleni egy polgárháborúban. Idővel megszabadulunk modorosságainktól, nem fogjuk csak egy jó poén kedvéért megsérteni a másikat, nem kívánunk verbális elégtételt. Modorunkkal együtt kupálódik a jellemünk. Debattőrök, akik szeretnek társaságban hangosan beszélni, tapasztalják, mi minden hat leírva másképp; hogy eddigi megérzéseik sokszor olyanok voltak, mint az iskolai irodalmi színpad lécgerincű papírdíszletei. Önbizalmat fognak érezni, akik élő szóban nem tudtak elég összeszedetten beszélni; most látják, hogy írásban egészen jók. A buzgóság, az arrogancia, a jó szándék és a józanság, minden emberi tulajdonság a helyén marad, de tudni fog önmagáról. A kritikai érzék mindenkiben egészségesen fejlődik, ez lesz a közéleti kultúra fundamentuma. Magától értetődő lesz, hogy egy nekünk szimpatikus ember is mondhat, tehet hülyeséget, és evidens, hogy ezt észre kell venni. Természetes, hogy lehetőleg tanulunk és nem felejtünk. Ahogyan a ránk szánt figyelemért egymás személyiségét, önérzetét, egyre jobban fogjuk tisztelni a kellemetlen tényeket is, és így tovább szerethetjük a nekünk tetszőket. Beköszönt az igazság végtelen pillanata.
Nem unalmas utópia ez, mert egyre több mondanivalónk lesz, és végre tökéletesen érteni fogjuk egymást, hiszen közben a szavak is – mintha mind beleíródtak volna egy hosszú versbe – visszakapják születéskori jelentésüket.
Január hatodikán is érdemes lesz leírni, hogy boldog új évet kívánok.
A fotó a makói Apaffy utcában készült.
{jcomments on}