„Fehérjeoldó, úgyhogy elvileg – szerintünk – mérgező, mondjuk, valaki megiszik egy gyűszűnyit, és a beleiben kicsapódnak a fehérjék.” [Benedek Szabolcs novellája]
Nézem a gyűszűnyi műanyag edényben pezsgő folyadékot, elképzelem, ahogy a szétesőben lévő fehérjeoldó tabletta fölszabaduló molekulái bombázzák a kontaktlencsém felületét. Hetente kellene elvégezni ezt a tisztítást, én többnyire havonta szoktam, az oldat és a tabletta is drága, meg különben is, pancsos munka, de igazából az a nagy veszélye, hogy összekeverem a két lencsét, egyszer nem figyelek oda, és a balnak szánt edénybe teszem a jobbot; ki tudja, lehet, hogy már meg is esett, és most fordítva viselem őket.
Az öcsémmel azon szoktunk vihogni, hogy miután végeztünk a tisztítással (ő is kontaktlencsés, akárcsak én), megkínáljuk egymást a föloldott tablettát tartalmazó folyadékkal. Fehérjeoldó, úgyhogy elvileg – szerintünk – mérgező, mondjuk, valaki megiszik egy gyűszűnyit, és a beleiben kicsapódnak a fehérjék. Az öcsém úgy is nevezi: varázsital; az öcsém gyakorta varázsol, ismer egy csomó praktikát, de azokat nekem nem árulja el, mivel nem vagyok tagja a Harcosok Szövetségének. Ilyenkor mindig mondom, hogy bármikor szívesen belépnék, sőt néha szinte könyörögni szoktam, mire az öcsém csak rázza a fejét, hogy az nem olyan egyszerű. “S a könyvtárban? – kérdezem fölháborodottan. – Péntek délutánonként az emeleti olvasóteremben néhányan körbeülik a nagy kerek asztalt, kipakolják a felszerelést és zajonganak, de a könyvtárosok nem mernek rájuk szólni…” “Azok nem mi vagyunk – szakít félbe az öcsém. – Az egy másik társaság, de nekünk ellenlábasunk, mivel elvonják a támogatást a központtól.”
A Harcosok Szövetsége szombat délutánonként a Vasutas Művelődési Otthonban tartja szeánszait, az öcsém mindig siet az ebéddel, már fél kettő körül biciklire ül és csak nyolc után jön haza. Az apám olyankor a kezét tördeli, rajtam kéri számon, mit csinálnak. Azt mondom, én se tudok nála sokkal többet. Az öcsém egyszer hozott egy levelet, valaki a központból írta, a szülőket nyugtatgatta, ne aggódjanak, az egész igazán nagyszerű és hasznos dolog. Az öcsém utána cikket írt az egyik újságjukba, de hiába kértem, a megjelenés után sem mutatta meg. Aztán két hete azzal állított haza, hogy a következő szombaton rendezvény lesz a Vasutas Művelődési Otthonban, úgyhogy a Szövetség a mi lakásunkat gondolta az aznapi szeánsz helyszínéül, persze ha mi is beleegyezünk. Hogyne egyeztünk volna bele, az apámék legalább megtudják, miről van szó; én megint reménykedni kezdtem, hátha bevesznek, és akkor én is varázsló leszek.
A kisszobát rendeztük át, kivittünk néhány bútort, hogy nagyobb legyen a tér, helyettük székeket hordtunk be, mivel az öcsém azt mondta, fárasztó egy ilyen délután, bár ők élvezik, azért elég végigülni. Egy közepes méretű fotelt is becipeltünk, az ablak alá toltuk, oda, ahonnét kihurcoltuk a virágokat; hosszas szóváltás után az öcsém rávette anyámat, hogy lehessen dohányozni, az anyám erre levette a függönyt és a bennmaradt heverőt ócska pléddel borította be. Mint kiderült, a fotelban az öcsém fog ülni, aznap nem varázsolni fog, ő lesz a K.M., ami a varázslónál jóval nagyobb, rajta múlik minden (élet és halál ura), vagyis ő vezeti a Szövetségnek ezt a délutánját, de mert úgyse értjük, miről van szó, mindezt pontosan nem fejtette ki. Az anyám nem akart vacakolni a szendvicsekkel, fölszeletelte a kenyeret, és a margarinnal, a reszelt sajttal meg a fölvágottal együtt bevitte a szobába: majd mindenki olyat készít, amilyet szeretne. Italnak málnaszörpöt gondolt, az a legolcsóbb, egy kancsóba megcsinálta, műanyag poharakat tett melléje, s fölhívta az öcsém figyelmét, hogy van még, ha elfogyott, szóljanak nyugodtan, és hozza a következő adagot.
Az íróasztalom fiókjából a zsebembe tettem egy fehérjeoldó tablettát, ma délután varázsló leszek.
Most nem csak az öcsémnek, mindnyájunknak sietnünk kellett az ebéddel; az apám mérges volt, mert az öcsém tízpercenként jött ki a konyhába megnézni, hogy mikor eszünk. Erre az apám odavágta, hogy ne csak követelőzzön, segítsen is valamit. Mialatt ettünk, az öcsém állandóan a faliórát leste, alig szedett a tányérjára, olyan ideges volt. Az apám az után érdeklődött, mennyire lesznek hangosak, mert ő a nagyszobában aludni szeretne, szóval jó lenne, ha nem nagyon ricsajoznának; az öcsém megnyugtatta, hogy egyáltalán nem hangosak, sőt majd figyelmezteti a többieket, ezúttal legyenek még nagyobb csendben. Alig tettük le a villát, megszólalt a kaputelefon, és egy perc múlva már az előszobában toporgott öt vagy hat ember (nem számoltam meg őket), csókolomot köszöntek, nekem odavágtak egy szevaszt. Becsukták maguk mögött a kisszoba ajtaját, az anyám nekilátott mosogatni, mi az apámmal az asztalnál kávéztunk; apám a fejét csóválta, és megint azt kérdezte, én mit tudok erről az egészről. Újra csak azt feleltem, hogy nem többet, mint ő. Az apám arról kezdett el beszélni, hogy az öcsémnek szinte minden szabadidejét ez tölti ki. Sőt, még ha csak a szabadidejét, de amikor állítólag tanul (legalábbis ezt mondja, és magára csukja az ajtót), akkor is ott vannak körülötte azok a vastag könyvek. Egyszer én is belelapoztam az egyik kötetbe, a címlapjára az volt írva, hogy M.E.S.T.E.R., az öcsém a lelkemre kötötte, nehogy beáruljam, mert veszekedni fognak vele, hogy mikre költi az ösztöndíját. A könyv angol nyelvű volt, tele rajzzal és táblázatokkal, hasonló ahhoz, amelyet egyszer a fővárosból hoztam; emlékszem, sokáig kerestem a kis üzletet, ahol árulták, utána kiderült, többször is elmentem mellette, a kapualjban olyan helyen volt a tábla, hogy alig lehetett észrevenni. Akkor még nem gondoltam rá, most már tudom, el fogom egyszer lopni a könyvet az öcsémtől, és kitanulom belőle a varázslás művészetét.
Az öcsém később úgy magyarázta, hogy az Attila nevű srác, mármint aki gyakran fölhívja hétvégenként, pattogó, ideges hangon beszél, és amikor átadom az öcsémnek a telefont, ő a szobájába megy vele és becsukja az ajtót, szóval, ez az Attila nevű srác már eleve olyan karaktert választott magának, amelynek alacsony az életerőértéke. Rossz húzásnak bizonyult, a vesztét okozta, pedig bízott abban, hogy megfelelő támadó-, illetve védőértékkel ellensúlyozni tudja a fogyatékosságát. Az öcsém viszont rövid időn belül halálra ítélte. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a K10-es és a K100-as kockadobások is Attila szempontjából rendre balszerencsésen alakultak. Mi a dulakodás zajára futottunk be, Attila a szoba közepén állt, és az egyik vaskos könyvvel hadonászott. A többiek azt kiabálták, hogy megsértette a Szövetség szabályait, mire ő azt mondta, jogában áll a szabályokat fölmondani, mivel az öcsém nem megfelelően élt a ráruházott hatalommal. Amint ezt elhadarta, a földhöz vágta a könyvet, erre az apám szintén kiabálni kezdett, hogy most akkor kifelé, csürhe banda, ő tudta, hogy egyszer ez lesz belőle, meg ne lásson többé senkit közülük a mi otthonunkban, mindig mondta, hogy az öcsém jobban tenné, ha megválogatná a barátait…
Varázsló leszek, gondoltam megint, és amikor nem nézett oda, Attila málnaszörpös poharába dobtam a fehérjeoldó tablettát. Nem sokkal később a Harcosok magukra kapkodták a kabátjaikat és sietve távoztak.
Készítettem magamnak egy szendvicset, az öcsém a könnyeivel küszködve a vastag könyv szanaszét hullott lapjait szedegette föl a földről, az anyám segített neki, az apám meg kihajolt az ablakon és a vendégek után ordibált. Ezután, hogy lecsillapodjanak az indulatok, mindannyian ittunk egy pohár málnaszörpöt, az apám pedig újra csak megpróbálta rávenni az öcsémet, most aztán tényleg mondja el, mi az, amiért így gyilkolják egymást. Az öcsém azt válaszolta, hogy nem kellett volna beavatkoznunk, szépen lerendeztek volna ők mindent egymás között, végtére is lehet, hogy igaza van Attilának, talán nem megfelelően vezette a mai délutánt, a K.M.-en, azaz a Kalandmesteren nagyon sok múlik, ő felel azért is, ha a játék rosszul sikerül. A könyvet majd bekötteti és újra használható lesz, s másnap, de nem, még inkább aznap este fölhívja telefonon a Harcosokat, és elnézést kér tőlük mindenért, egyúttal megbeszélik azt is, mikor folytatják. “Engem is bevesztek?” – súgtam oda neki, amikor az anyám kiment, hogy behozza a virágokat, az apám meg azért, mert csörgött a telefon. “Látod, hogy most nem olyan a helyzet” – felelte lehangoltan az öcsém. “De majd később lehet róla szó?” – erősködtem tovább. Bólogatott, hogy lehet; elmosolyodtam, fogtam az Attila érintetlenül hagyott poharát, és tartalmát a fikuszra öntöttem. “Ezt miért csináltad? – kiáltott föl anyám. – Most a levelei ragadni fognak.” Kiküldött a fürdőszobába vizes szivacsért, kifelé menet arra gondoltam, hogy nem így kell elkezdeni a varázslatot, a fikuszban nincs is fehérje, ami kicsapódjon, valami mást kell kitalálnom, hogy egy napon én is ott ülhessek a Harcosok között.
{jcomments on}
