Akkor hagytuk abba, mikor a Csík zenekar, amúgy quimbysen rákezdett, hogy most múlik pontosan. [Darabos Enikő babablogja]
Szépen, pontosan abbahagytuk az óévet. Igaz, másnap egy picikét hordoztuk még a múlt terheit, de aztán, hipp-hopp, 2012-ben találtuk magunkat.
Az új év jelszava pedig az Ammi? Ammi? Ammiammi? Azt hittem, ez kicsit későbbre tehető, ez a fázis, mikor anya, mint egy gép mondja, mondogatja, szünös-szüntelen, hogy az kérlek szépen, világítótorony. Ammi? Az a kistestvére. Ammiammi? Az világítótorony. Ammi? Az a kistestvére. Da capo al fine.
Mindeközben Máté egészen elképesztő elterelő retorikai hadműveletekre képes. Lerántja a pogácsás tálat, majd nagy szemeket meresztve közli, hogy Apapa. Kitépi a Maszatból a lapot, és érvelő hangon megjegyzi, hogy Nana. Vagy ha nem jön álom a szemére, végigsorolja az egész rokonságot mamástól és tatástól, a cicán és a pacin (= maci) keresztül, majd kiküszöbölhetetlen álmatlanságának végső érveként hozzáteszi még, hogy FA. És akkor én már csendben, belül a hajamat tépem. És titokban a szőr is feláll a hátamon, hogy akkor kezdjük megint elölről, hogy szervusz, fa, megyünk aludni, szervusz, Apapa, szia, oroszlán ésatöbbi.
De szerintem az van, hogy durran el a kíváncsiságtól, ezért nem tud aludni. Egyszerűen nem fér a bőrébe, annyira izgatja a világ. A futószalagon egyenként rámutogat a heti bevásárlás során összeszedett árudarabokra, hogy ammiammi? De még van egy olyan enyhe rájátszás is a hangfekvésében, mintha ennek a kérdésnek az ismeretében juthatna el végső soron a bölcsek kövéhez. Ammi-a-a-ammi?
De csak egy jó kis torokgyulladás lesz az újév első ajándéka. Napok óta kergetjük a lázat, simogatjuk a lázrózsákat, toljuk a torokfájás elleni szirupot, és próbálok olyat főzni, ami simán lecsúszik. Puliszka, az nagyon menő. És tejbegríz. No, meg a centrifugázott gyümölcsök, céklástól, zellerestől, ahogy érem. Délutánra azonban mindig kifárad, hőemelkedése lesz, és akkor leülünk a Vuk elé. Nem másért, csak mert már nagyon elfáradtam a programszervezésben, és szemmel láthatóan semmihez nem volt kedve. A lovak lovagostól döglötten feküdtek a szőnyegen, a kisvonat felborulva, a torony eldőlve, a kutya égnek álló lábakkal… Már megetette a műanyag kutyusokat, a pacit, csengetett a FA csenőjével, de semmi nem segített. Akkor jött az, hogy Vuk. De csak úgy, mit tudom én, hátha.
És akkor döbbentem le, mikor mukkanás nélkül végignézte a Vukot. Igaz, az ölemben terpeszkedve, lábait az asztalra vetve, mint egy kényúr, de végignézte.
Hogyan mehet végbe a képek értelmezése? Mit érthet az ugráló kavicsból? És ha nem sokat, miért ad neki mégis ilyen rengeteg időt? Miért engedi, hogy hasson? Sose fogom megtudni.
De például a zenének, ha „rossz”, semennyi időt nem enged. Közli, hogy nem. Nem, nem, anya, azonnal cseréld le. „Rossz” az, ha szomorú, vagy talán csak kicsit lassú. Akkor semmi esélye. De ha van benne valami finom lendület, nem kell sok, csak sodorjon, akkor azonnal odaadja magát neki. Mééég.
A mééég és a FA mellett az egyetlen szó, amit tisztán kiejt, az a forró.
Ez tényleg a legizgalmasabb fázis. De így bezárva…, elég fárasztó.
{jcomments on}
