„Toszka lehozta nekik karácsonykor a csillagokat is, csak hogy még jobban beragyogják az ünnepi készülődést.” Kollár-Klemencz László Új Természetíró rovata. (Fotó: Révai Sára)
„Kedves Panna!
Lassan vége a nyárnak és nemsokára találkozni fogunk. Reméljük te is várod már az iskolát. Arra kérünk, hogy a lap tetején található emblémát színezd ki és tűzd fel a fehér ingedre, amiben az évnyitóra érkezel! Erről fogjuk megismerni egymást. Az évnyitó 2011.augusztus 31-én, 18 órakor kezdődik. Gyülekező háromnegyed 6-kor a tornacsarnok előtt. Hogyan képzeled az első napodat az iskolában??????
Rajzold le, és hozd magaddal csütörtökön!
Sok szeretettel várunk Andi néni, Margit néni”
Minden ilyen levél után Toszka körül kiürült a szoba, és belül hideg lett. Élt velük, aztán már csak vele egy Panna nevű lány – Toszka Panna – , aki barna, hosszú hajú lehetett, világos, okos tekintetű, befelé csendes. Még mikor az első levél érkezett Pannának címezve, hogy megszületett, és a védőnő majd kijön, és sok egészséget meg boldogságot kíván neki a hivatal által a világ, Toszka csak értetlenül morzsolta kezében a papírt, kapkodva futotta át a mondatokat, és örült, hogy a levélben nincs semmi olyan, amit be kell fizetni. Két-háromhetente nézte meg a leveleket, néha csak havonta, és megtanult futószalagszerűen hangsúlyozni a nem fontos meg fontos között. A levelek sarkait feltépte, majd mutatóujjával felszakította a borítékot. A csekkeket kivette, a többit a földre dobta. A végén egy nagy kupac papír hevert a lábánál, és ilyenkor már késésben volt, és sokszor a postára menésre sem jutott idő. De ezzel is megnyugodott. A sok papír bekerült a cserépkályhába gyújtósnak. Ő olyannak látta az embereket, akik nem képesek ezeket elrakni. Vagy neki jön túl sok szemét, vagy mások is kidobják. Ő is csak egy lakos! A hátborzongató tértivény és utánvételes elsőbbségi értesítő volt a halála. Mire bejutott a postára, hogy átvegye, rendszerint visszament a feladóhoz. Meg nem érkezett, még el nem küldött, vagy már visszament állapotban volt körülötte minden.
Az első Pannával kapcsolatos levelek, meghívók érkezésekor még nem képzelte el, milyen gyereke is születhetett. Hiányzott neki egy gyerek, de a hiányból nem lettek képzelgések, csak úgy hiányzott. Szüksége volt a gyerekekre, hogy mindenbe, ami neki fontos, bevonjon másokat is. Erre a felnőttek nem voltak kaphatók, de a gyerekek nagyon. Toszka így annyi felé kiterjedt, ahány gyerekkel összehozta az élet. És a gyerekei kaptak ebből a legtöbbet. A fia szerint olyan volt a gyerekkora, mint egy álom. A lánya még ma is ki van akadva, hogy ki kell ebből az álomból szállni. Toszka lehozta nekik karácsonykor a csillagokat is, csak, hogy még jobban beragyogják az ünnepi készülődést. Minden november a Snowmannal indult. A Snowman egy gyönyörű angol mese A Hóemberről, egy igazi hóemberről, aki éjszaka elrepül a kisfiúval a hóemberek világába, túl a nagy hegyeken, túl a tengeren. Ott találkoznak a télapóval, majd visszarepülnek. A hóember egy sálat ad a fiúnak emlékbe, majd reggelre elolvad. Toszka minden évben sírt. Nagyon szerette a Snowman dallamát, meg ahogy repülnek a tenger felett, a nagy hóemberkéz finoman fogja a gyerek kezét, és alattuk a bálna farka belecsap a jeges tengerbe.
Aztán karácsony előtt közvetlen felvitte a gyerekeket a hegyekbe, ahol ha nem a hó, akkor a zúzmara változtatta fehérre a tájat. Bóklásztak az erdőben, azután bementek a királyréti vadászos vendéglőbe, a gyerekek a cserépkályhához támasztották vizes-zoknis talpukat, kis karácsonyfa égett a söntéspulton, ki, mit, de Toszka mindig vadhúst evett krokettel. A kályha melegétől és a sok nehéz ételtől kiengedtek a nagy hideg után, és bambulták a bepárásodott ablakot. Várták a karácsonyt. A házban rengeteg gyertya égett, legalább két fa fel volt díszítve, egy a kertben, egy a házban, angyalka vigyázott a bejáratnál, mécsesek körülötte.
Telente hétköznapokon szánkóval húzta le a gyerekeket az óvodába, ahol: Vicces bácsi! Vicces bácsi! – kiabálták az óvodások, és ha bement, sokáig nem engedték el. Az óvónénik ennek egy idő után már nem annyira örültek, és kérték, hogy ne jöjjön be a terembe, mert a gyerekek annyira felpörögnek tőle, hogy délig nem lehet őket leállítani. Az más kérdés, hogy miért jó egy leállt gyerek. A lánya is kérte a kapuban, hogy ne jöjjön be az oviba, inkább ő egyedül vetkőzik le, csak menjen haza.
Toszka szeretett volna még gyereket többet is persze, de egyet még biztosan. Talán egy Annát, ha lány, vagy egy fiút, aki ott nő fel az erdő szélén, akit megtanít lovagolni, légpuskával lőni, meg minden, meg akivel még ki lehet nyújtani a boldog karácsonyokat a végtelenségig, de akkor már nem voltak boldogok a feleségével, és nem lett harmadik gyerek. Vagy mégis lett, csak valahogy hivatalból. A Panni. Végül is mindegy, hogy hogyan, meg hogy hova, csak szülessen meg.
Az utolsó levélben, ami Pannának jött, valami kemény lap volt. Egy adókártya tetszett át a fehér papíron. Nem értette, hogyan lehet egy iskolás korú gyereknek adókártyája, de biztos fontos lenne átadni. Talán lakhat itt a közelben egy hasonló nevű család, és oda született a mi Pannánk. Pár házzal odébb.
Beült a kocsiba és elindult a levélen talált új címre. Nagy felújított üdülő egy lejtős utcában. A kutyát már ismerte, az ő kutyája a Matyi – aki már nem él –, korábban egyszer megtámadta az öreg, kedves, és eléggé elhízott kutyát. Megállt a ház előtt, automata kapu, mellette postaláda. Kiszállt, a kocsi motorját nem állította le. A szemben lévő kertben két vagy három ember dolgozott, talán az avart gereblyézték. Bizalmatlanul néztek a zúgó fehér autóra és rá. Toszka begyűrte a résbe a levelet és hegynek felfelé elhajtott.
2011. november 29.
{jcomments on}
