(Fotó: Révai Sára)
“Tévedsz, kispajtás! Abban igazad van, hogy épp eleget gályáztam eddig ahhoz, hogy most már megengedhessek magamnak végre valami mást is. Viszont most is pöröghetnék ezerrel, és akkor még több pénzem lenne, és még több mindent megtehetnék. De ennek vége, ezt már nem akarom. Az én utam materiális része véget ért. Mostantól elsősorban spirituálisan akarok fejlődni.” (Benedek Szabolcs novellája)
Sűrű volt a nap. „Mármint ez a nap is” – gondolta Attila, s közben jóleső fáradtságot érzett. Hétfő óta majdnem minden percet együtt töltött Robival, mindössze annyi eltérés volt az egyetemi évekhez képest, hogy a közös kollégiumi szoba helyett éjszakára elszakadtak egymástól. Na, nem túlságosan messzire, hiszen amióta a válás után Attila is a hegyvidéket választotta a belvárosi loftlakás helyett, alig pár utcára voltak egymástól. Napközben pedig még annál is közelebb. Ha némi vargabetűkkel is, de végre teljesülni látszott a régóta dédelgetett terv: belevágtak a közös cégbe. Igaz, hogy ez most a szokottnál nagyobb leterheltséggel és hajtással járt, ám csupán átmenetileg. Robi legalábbis ezzel biztatta Attilát, aki hitt neki. Miért ne hitt volna? Robi nem csak régi cimbora, de túl volt néhány cégalapításon is. Attila ez idáig nem mert effélébe belevágni, mindig is biztonságosabbnak érezte beleülni a készbe, most azonban nem tudott nemet mondani a lehengerlő agitálás formájában jelentkező csábításnak.
– Itt a nagy lehetőség arra, hogy mindent újrakezdjél! – Robi a tőle megszokott hévvel magyarázott, s a gesztusai is éppen olyanok voltak, mint amikor a leendő üzletfeleket igyekezett meggyőzni a befektetés jövedelmezőségéről. – Tiszta lappal. Nem érzed, hogy mit üzen a karmád? Azt, hogy ne csak változzanak körülötted a dolgok, hanem változtass te is! Mégpedig azért, öregem, hogy végre megszabadulj a szennyeződésektől, a sok rossztól, ami körülvett, és hogy tovább tudj lépni.
Igazság szerint Attila nem érezte különösebben szükségét az újrakezdésnek. Az életét majdhogynem rendben lévőnek találta. Voltaképpen a házassága se volt kimondottan rossz, legföljebb lapos és unalmas. Ő maga is annak vélte, noha a végső szót a felesége mondta ki. Persze, Attilába ekkor először élesen belémarkolt a fájdalom, ám utána úgy érezte: tényleg jobb lesz ez így. Csak azt a szép, nagy tetőtéri lakást sajnálta nagyon. Szerencsére azonban jött Robi, hogy véletlenül tud egy eladó házat pár utcával arrébb. „Egy embernek talán egyelőre nagy, de előbb-utóbb egy csajszi úgyis beakad” – vigyorgott, és közben megpaskolta a barátnője fenekét. Amaz kislányosan mosolygott, Attila pedig megnézte és megvette a házat. Mindezek után már csupán hab volt a tortán, hogy otthagyta addigi, és éveken keresztül jól bevált (noha kétségtelenül szintén unalmassá vált) munkahelyét, s belement a cégalapításba. Végtére is, tényleg, mióta tervezgetik.
Szerda délután volt. Az elmúlt napokban megnézték és kiválasztották jövendő irodájukat, tárgyaltak egy felújításokat végző kivitelezővel, beadták a cégbíróságra a papírokat, és túl voltak a kötelező banki fordulókon is. Azért ugrottak be Robihoz, hogy szusszanjanak kicsit. Meg azért is, mert Robi ötletekből sose volt híján.
Attila nagyokat pislogott. Érezte, hogy ki kéne venni a kontaktlencséjét. Vagy a fáradtság miatt égetett a szeme, vagy mert csípte a Robi által meggyújtott füstölő aromás füstje. Kora estére viszont squash-party volt betervezve, amire Robi élettársa állítólag elhozza egy barátnőjét is, avval a szándékkal, hogy őt és Attilát bemutassák egymásnak. A kontaktlencsének tehát egyelőre maradnia kellene.
– Van ilyen? – kérdezte Attila, és igyekezett nem a vibráló monitorra, hanem melléje nézni.
Robi tekintete viszont egyenest a képernyőre tapadt:
– Komolyan mondod, hogy nem tudod, hogy mi az? Akkor mi a francról dumáltunk eddig?
– Persze, hogy tudom, hogy mi az a flash-mob – válaszolta kissé sértődötten Attila, de mert úgy érezte, ezt bizonyítania is kell, sietve hozzátette: – Az az utcai izé, amikor adott időre többen összegyűlnek, csinálnak valami feltűnőt, majd pár perc elteltével mindenki hazamegy… Nem is ezt kérdeztem. Hanem az anyagi kötőerőket.
– Hogyne volnának anyagi kötőerők! – Robi kezei a billentyűzet mellett nyugodtak, mutatóujjai kinyújtva, ugrásra készen. Két ujjal gépelt, ám elképesztő sebességgel. – Nap mint nap megtapasztaljuk őket.
– Én még sose hallottam róluk. Legalábbis ilyen formában nem.
– De tudod, hogy mi az, nem? Mármint hogy miről van szó.
– Sejtem.
Talán mert megérezte Attila hangjában a bizonytalanságot, mindenesetre egyszerre mozdult Robi mindkét mutatóujja:
– Figyelj, ha gondolod, ráguglizok.,, Akkor elhiszed, hogy létezik ez a kifejezés?
– Jaj, hagyjál már, szó sincs arról, hogy nem hinném el! – Attila jobb karjával olyan heves mozdulatot tett, hogy tartani lehetett tőle, hogy leveri a kézi festésű teáscsészét. Ami nagy baj lett volna, lévén, hogy Robi Sri Lankából hozta a télen, nagy adag, a vámolni való mértéket épp hogy el nem érő mennyiségű autentikus ceyloni tea társaságában. – Én csupán annyit mondtam, hogy ilyen formában még nem hallottam róluk. De ez nyilván engem minősít.
Robi visszafektette kinyújtott mutatóujjait az asztalra. A képernyőn a megnyitott szövegszerkesztő-ablakban továbbra is ez állt: „Flash-mob az anyagi kötőerők ellen”. Mögötte kíváncsian és sürgetően villogott a kurzor.
– A keleti filozófiákban sokat lehet olvasni erről. A Bhagavad Gita például három anyagi kötőerőről beszél: a jóságról, a szenvedélyről és a tudatlanságról.
Attila elnyomott egy sóhajt. Robinak az utóbbi időben szenvedélyévé vált a filozofálgatás. Vagyis a spirituális fejlődés, ahogy ő szokta mondani. A lakása újabban tele volt efféle könyvekkel, mindezeken felül pedig állandóan az internetes áruházakat bújta, hogy miket lehet még beszerezni ebben a témában. Természetesen külföldről, hiszen – mint szerette hangoztatni – a magyar nyelvű szakirodalom nem túl bőséges és nem igazán megbízható.
Az elmúlt hétvégén ennek kapcsán támadt is egy kis vita közöttük. De csak egészen kicsi. Sőt, utólag visszagondolva Attila nem is volt benne biztos, hogy lehet egyáltalán vitának nevezni. Robival ugyanis nemigen lehet vitázni. Szombat este betette a barátnőjével közösen Sri Lankán forgatott úti filmjüket a DVD-lejátszóba, és miközben a dús növényzettel borított régi templomokat nézték a plafonról lógó hatalmas LCD-képernyőn, folyamatosan arról beszélt, hogy úgy érzi, az ő életében most jött el az az idő, amikor túl kell lépnie a materiális dolgokon, és helyettük a spiritualitással kell foglalkoznia. Vagy avval is. Mármint elsősorban avval. A szellemi és a mentális dolgokra ugyanis sajnálatos módon egészen odáig nem fordított kellő figyelmet, annyira lefoglalta az üzleti pörgés, a hajtás ezerrel. Az ember pedig nem hagyhatja, hogy az élete csak úgy elcsússzon a vak semmibe.
Azt, hogy mit ért spiritualitáson, képtelen volt rendesen elmagyarázni. Attila legalábbis úgy találta, hogy hiába kéri, Robi egyre csak azt hajtogatja, hogy mindezt képtelenség szavakba gyömöszölni, szimplán érezni kell. Az ember vagy eljut arra a szintre, hogy fogja, hogy miről van szó, vagy nem. Ez a holisztikus-spirituális gondolkodás lényege: a racionalitáson túli, értelemmel és szavakkal befogadhatatlan világ megismerése.
– Persze – vágott közbe hirtelen Attila, aki akkor már túl volt két üveg eredeti belga sörön –, mostanra megteheted, hogy jógázzál, meg templomokat nézegessél a Távol-Keleten, mert a cégeidből meg az alapítványodból akkor is dől a lé, ha be se mész dolgozni. Így könnyű elmélyülni a spiritualitásban.
Amint kimondta, rögtön bánta a kifakadását. Azt hitte, Robi ezen fölkapja a vizet – tartott is ettől, hiszen tudta, hogy a cimborája milyen indulatos tud lenni. Ő azonban meglepően nyugodtan, noha kétségkívül hűvösen válaszolt:
– Tévedsz, kispajtás! Abban igazad van, hogy épp eleget gályáztam eddig ahhoz, hogy most már megengedhessek magamnak végre valami mást is. Viszont most is pöröghetnék ezerrel, és akkor még több pénzem lenne, és még több mindent megtehetnék. De ennek vége, ezt már nem akarom. Az én utam materiális része véget ért. Mostantól elsősorban spirituálisan akarok fejlődni.
„Ha ez a cégalapításos buli nem pörgés ezerrel, akkor micsoda?” – jutott eszébe most Attilának, miközben változatlanul próbálta magában értelmezni az anyagi kötőerők mibenlétét.
– S ezek ellen akarsz flash-mobozni? – kérdezte kissé rekedten. Nem merte megdörzsölni sajgó szemeit, mert tartott attól, hogy elmozdulnak a kontaktlencséi.
– Nem csak én. Hanem te is. Együtt csináljuk, nem?
– De, igen, együtt. Megbeszéltük…. Csak azt nem értem, hogy a jóság hogy jön ide. Mármint hogy az ellen miért kéne küzdeni.
– Az ellen nem is küzdünk. Sőt, egyáltalán nem küzdünk semmi ellen. A harcnak és a küzdelemnek nincs helye a mi életünkben. A békés megoldások hívei vagyunk.
Attilának szinte szégyellte magát, amiért az a délelőtti jelenet jutott eszébe, amikor Robi azzal a szerencsétlen banktisztviselővel ordítozott, mivel úgy ítélte meg, hogy nem a kellő ütemben történik a hitelkérelmük elbírálása. Robi akkor egyáltalán nem tűnt békésnek. Különben meg mi ez a többes szám? A cég az oké, de innentől mindenben egy szív, egy lélek lesznek?
Most Attila jobb kezének mutatóujja nyújtózkodott ki, és a monitorra irányult.
– „Flash-mob az anyagi kötőerők ellen”.
Robi ütött egy Enter-t. A kurzor immáron a következő sorban villódzott.
– A flash-mob nem küzdelem. Csupán fölhívjuk a figyelmet. Tiltakozunk.
S a két csontos mutatóujj már gépelte is: „Tiltakozzunk az anyagi energia három kötőerője ellen!”
– „Kötőereje.”
– Mi van?
– Szerintem „kötőerejé”-t kéne írni.
Robi végre elfordult a laptoptól, és gúnyos pillantást vetett Attilára:
– „Kötőerője.” Nem érzed, hogy ez a helyes?
– Meg kéne nézni a szótárban – Attila az íróasztal fölötti polcra sandított, de ott mindössze vaskos spirituális könyveket látott. Csupa angol nyelvűt.
– A francokat kell megnézni! Én ezt nagyon jól tudom. Különben is – az átmeneti fölcsattanás után Robi hangja ismét filozofikus szólamban zengett –, az ember, ha odafigyel, mindig megérzi, hogy mi a helyes.
Attila viszont nem tudta megállni, hogy legalább azt ne jegyezze meg:
– Még mindig nem értem, hogy a jóság ellen miért kell tiltakozni…
Robi elhúzta a száját:
– Ezt majd később megbeszéljük. – Attila ismerte ezt a tónust is: Robi ezúttal ugyanazon az ellentmondást nem tűrő hangon szólt, ahogyan a beosztottaival szokta tudatni, hogy igaz, hogy ő most elmegy jógázni vagy bujutsuzni, ám ez nem jelenti azt, hogy vége a munkaidőnek, és haza lehet menni. Vállat vont, és beleivott a csészébe, majd kedvetlenül visszatette az asztalra. A finom ceyloni tea kihűlt. – Azt kéne eldönteni, hogy konkrétan mi legyen. Mármint hogy akkor mikor, és hogy mit.
– Azt, hogy mikor, már megbeszéltük, nem? Szombat délután ötkor. Vagy legyen négy?
– Maradjunk az ötben – Robi megrázta a fejét. – A négy még korai. Sokan akkor ébredeznek a délutáni pihiből. Ebéd után én is meditálni szoktam egy-két órát. Ötkor többen vannak az utcán. – Mutatóujjai megint pálcaként megmerevedtek, és már ütötte is: „Szombaton délután ötkor várunk a Deák téren, a metró kijáratánál”. Miután a végére ért, visszavitte a „várunk” szó mögé a kurzort, és odagépelte: „téged és a barátaidat”.
– Te mivel mész? – kérdezte Attila.
Robi hirtelenjében nem értette, hogy jön ez most ide:
– Hogyhogy mivel?
– Autóval vagy bringával?
– Ja… szerintem bringával. Azzal, amit most vettem. Meg kéne futtatni. Még nincs rendesen bejáratva.
Attila jól ismerte Robi új biciklijét. Ott volt a vásárlásánál. A régivel se volt semmi gond, leszámítva, hogy nyikorgott itt-ott, de Robi föltétlen újat akart venni. Nem csak saját magának, hanem a fiának is. Igaz, hogy a kissrác alig múlt tízéves, ám Robi szerint ugyanolyan könnyűvázas versenybringa dukált neki, amilyen a felnőtteknek. Némi gondot egyedül az jelentett, hogy a fizetésnél derült ki, hogy Robi nem a céges bankkártyáját hozta magával, hanem a privátot, annak viszont a két biciklivel átlépte a napi limitjét. Attilának kellett kiegészítenie a hiányzó összeget. Robi még ott, a pénztárnál letette az esküt, hogy aznap este átutalja neki a tartozást. Azon az estén viszont a szokásosnál hosszabb ideig üldögéltek kedvenc ír sörözőjükben, és az utalás elmaradt. Akkor is, később is. Attila egyelőre nem szólt, mert pofátlanságnak érezte volna pont a cégalapítás hajtásában szóba hozni, ellenben igen élénken az emlékezetébe véste Robi új biciklijét.
– A srácodat is hozod? Neki is be kéne járatnia a bicajt – Attila Robi üstökére meredt, és az futott át az agyán, hogy milyen jó lenne, ha ő is afféle holisztikus-spirituális mágus lenne, és szavak nélkül átsugallhatná Robi fejébe, hogy miféle célzatosság van a kérdése mögött.
– Még nagy neki – Robi a fejét rázta. – Az anyja amúgy se engedné. Most végig nála lesz. A múlt hétvége, meg a következő lesz az enyém. De a csajom jön. Pedig a hét elején még teniszezés volt betervezve akkorra, de amikor tegnap este, miután elmentél, elmeséltem neki, hogy mit tervezünk, azonnal megértette, hogy miről van szó. Rendes kislány, mi? Szuper, hogy ennyire egymásra találtunk. – Meg se várva Attila válaszát, folytatta tovább: – Mit szólnál hozzá, ha mondjuk hozna mindenki egy hangszert magával, és azt ott pontban ötkor megszólaltatnánk? Ezzel tiltakoznánk. Én nemrég vettem egy ukulelét. Szombatig betanulok rajta valamit.
Attila nevetni kezdett. Hirtelen, minden előzmény nélkül pukkant ki belőle a nevetés, utána viszont nem tudta visszatartani. Belekapaszkodott az asztal szélébe, és csak nevetett és nevetett. A ceyloni teáscsésze rosszallóan csörömpölt a mintázatában tökéletesen passzoló, ugyancsak kézi festésű tányérkában. A laptop is rázkódott. Robi villámgyors mozdulattal lecsapta a fedelet. Aztán azt mondta: „Menj a fenébe” –, majd fölkelt, és kiment a szobából. Attila ekkor végül mégis megdörzsölte a szemeit. Óvatosan, nehogy kiessenek a kontaktlencsék.
{jcomments on}
