„Csaplár kötete csupán 230 oldal, mégis nagy ívű politikai esszé a magyarság történetéről (geopolitikai kontextusban), jelenlegi helyzetéről, mindenkori „harmadik útjáról”, ami után – jórészt eredménytelenül – kutatott.” Szerbhorváth György (balra)kritikája Csaplár Vilmos: A magyarok című könyvéről.
A minap egy olyan kocsmában ünnepeltük a tulaj születésnapját, amelyet konzervatív, jobboldali helynek tartanak vendégkörét illetően. Legalábbis már hallottam róla ilyen minősítést. Noha inkább mondanám Magyarországnak kicsiben, sörözik ott mindenféle nézetű, avagy éppen semmilyen nézettel nem bíró magyar. Ezen alkalommal többek közt egykori MDF-esekkel is dumálgattam, és egyikük váltig arról faggatott, hogy a fenébe lehet egy határon túli magyar (származású), mint én, liberális világnézetű? Igyekeztem elmagyarázni, hogy amikor én politikailag szocializálódtam a milosevityi Szerbiában, más aligha jöhetett szóba, mint a szabadelvűség a sok nacionalista, illetve (nemzeti)szocialista között. Mondanám, hogy végül az úriember bólogatott, de ez nem teljesen igaz: szerinte egy (határon túli) magyar aligha lehet liberális, értsünk akármit is liberalizmuson. Még jó, hogy nem kérdezte meg, akkor zsidó vagyok-e, ha már liberális vagyok, illetve határon túliként illő lenne rögvest antiszemitának lennem, ha már zsidó mégsem vagyok.
Még jó, hogy előző nap abszolváltam Csaplár Vilmos A magyarok – Az államalapítástól a 2010-es választásokig c. munkáját, így nem kaptam fel a vizet, hogyan lehet kategorikusan elvárni egy embertől, miképpen gondolkodhat, ha már oda és akkor és annak született, ahová és amikor és aminek. Csaplár könyvének egyik fontos üzenete ugyanis éppen az, hogy magyarok (és nem magyarok), az úristenért, próbáljuk már meg elfogadni a másikat, és ne zárjuk ki a közösségből, a társadalomból azokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi (értsd: más politikai preferenciáik vannak). És annak okait kutatja, hogyan fajult idáig a helyzet, miképp jutottunk el 2011-ben odáig, hogy a nemzet építőköve – képzavarral élve, hisz rombolás – a másik meggyanúsítgatása, kizárása a nemzetből, mondván, mivel nem azt hiszi, vallja, gondolja, amit mi, nyilvánvalóan idegen érdekeket képvisel.
Csaplár kötete csupán 230 oldal, mégis nagy ívű politikai esszé a magyarság történetéről (geopolitikai kontextusban), jelenlegi helyzetéről, mindenkori „harmadik útjáról”, ami után – jórészt eredménytelenül – kutatott. Meglehet, minden mondatával vitatkozhatnánk, minden megidézett történelmi „tényhez” kiegészítésként vagy akár ellenpontozásként oda lehetne biggyeszteni egy másikat, többet is, hogy árnyaljuk a képet, de ez az egészen mit sem változtatna. Csaplár ugyanis szenvedélyesen boncolgatja azt, hogy is jutottunk ide, de nem hatalmas történelmi tablót fest, amin mindenki ott van, nem szaktörténész, nem is monumentalista igény vezeti, hogy minél több anyagból hozzon ki valamit (bár a szocialista gazdaság történetéről talán túl sok adatot idéz, legalábbis a többi rész arányaihoz képest). Íróként már eddig is sajátos, rá jellemző stílusban foglalkozott a magyar történelemmel (két legutóbbi regényében Kádárral, illetve Pipás Pistával és Hitler lányával, aki akár magyar is lehetett), és ami itt az újdonság, az éppen e kötet részbeni regényszerűsége: ahogy felvonulnak nemzetünk „nagyjai”, de még inkább önjelölt vezetői, uralkodói. Siralmas kép rajzolódik ki az ország meg a nemzet állapotáról, de jobbosainknak ez a könyv túl balos, a szoclibeknek pedig túl konzinak fog bizonyulni. Hisz igazság itt csak a saját igazság formájában van. S hol van itt a jövőkép, hol vannak nemzetünk nagyjai – kérdik majd? Csak és szinte negatív példákat tudunk felhozni? Különben is, hogy jön ez az író most ahhoz, hogy politizáljon? Hol volt eddig? És ez most műfajilag meg mi? Pamflet? És még egy fránya összeesküvés-elmélet sincs?
Azt nem állíthatjuk, hogy a magyar írók ne politizáltak volna eddigelé, sőt! Néha többet politizáltak, mint írtak. Akadtak írók, költők, akik ragyogó publicisztikát írtak. És akadtak (szak)értelmiségiek, akik kiváló (szak)munkákat tettek le az asztalra. Előbbiek két flekken, utóbbiak inkább ezer flekken elemezték a helyzetet. De a kettő között mindig mintha hatalmas űr tátongott volna, a stílusában kissé könnyedebb, ironikusabb, lucidusabb munkák hiányoztak, amelyek egy-egy történelmi korszakot elemeztek úgy, hogy hangsúlyosan a mához szóltak, és nem csak amolyan régészeti szórakozásként tekintettek a közelmúltra. Gondoljunk csak a németből angollá lett Sebastian Haffner munkáira, aki hatalmas műveltséggel, ijesztő alapossággal, pontossággal, de mégis laza csuklóval elemezte a német sorstragédiát. Azt persze hirtelen nem állítanám, hogy most Csaplár Vilmos személyében megvan a magyar Haffner, de ez a vállalkozás sokban hasonlít az ő munkáira, még ha csapongóbb is, már amennyiben nem lineárisan meséli el a történetet, így itt az is megesik velünk, hogy a kádári szürkeségből hirtelen Árpád korába katapultálódunk vissza.
Kíváncsi vagyok, gerjeszt-e majd indulatokat a kötet, s ha igen, milyeneket. Mondom, mi sem lenne könnyebb, mint egy-egy passzust, akár okoskodásnak is tűnő mondatot kiemelni, és szétcincálni. Csakhogy ez olyan lenne, mintha egy orvosi kórképet akarnák ízekre szedni, cáfolni, végül oda jutván, hogy a beteg ugyan rosszul van, de az orvosnak meg szuvas a foga, mégis, ne őt cseréljük le, hanem a beteget, hisz ő a probléma. Ha lesz vita, a tanulsága minimum az lesz, hogy tudunk-e még egyáltalán egymással beszélni, szót érteni?
Ha én lennék az oktatásügyi államtitkár, minden gimnazista kezébe odanyomnám Csaplár Vilmos könyvét. Hogy érzékeljék, mindig létezik a Másik, mindig vannak, akik másképpen gondolkodnak, és egyáltalán gondolkodnak. Hogy vannak bizonyos értékek – európaiak, magyarok -, a civilizált politikai kultúra egésze, s mindez egyfelől nem idegen tőlünk, de valahogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Másokon számon kérjük, saját magunk esetében viszont felfüggesztjük a nyugati politikai kultúra tételes és hallgatólagos szabályait is. S hogy nem arról van szó, amiről a gazdasági miniszter dumált, ti. hogy a magyarok az agylékelésben, a bográcsospancsolásban és a vendéglátásban jók, hanem akár másban is – ezer másban meg éppenséggel rosszak vagyunk, de ezért vállaljuk már mi magunk is a felelősséget, ne mindig a Másikat mószeroljuk be, akit tehát vagy nem is Igazi Magyarnak tartunk, vagy ha magyar is (már kisbetűvel), a nem magyarok szekerét tolja, direkt.
Persze amennyire jó olvasni Csaplár könyvét, legalább a stílusa okán, mert 1100 évet próbál számba venni, gyakran világpolitikai kontextusban, annyira vigasztalannak tűnik is a legtöbb dolog, konkrétan a magyarság folyamatos úttévesztése: hogy a nemzetépítés során folyton kispóroljuk a maltert az építménytől, de ezt a hibát másokra kenjük, másokat gyanúsítunk meg, hogy ellopták a cementet, a betonkeverőről nem is szólva, az meg sem érkezett.
Heinrich Heine írta a 19. századi forradalmak kapcsán – Heine, a politikai publicisztika feltalálója, mondhatni -, hogy „A forradalom csak akkor fennkölt, ha olvasunk róla. A valóságban mocskos, és az üledék tör a felszínre. Az ízléstelenség nyugodt lelkiismerettel garázdálkodik. Az igazságtalanság kiváltotta düh társul a kultúra gyűlöletével.” Valami ilyesmit mondhatnánk el e kötet kapcsán is: a magyar történelem akár fennköltnek is tűnhet, jó olvasni róla Csaplár Vilmos tollából. De azt látjuk, hogy a legújabb magyar forradalom, a fülkés is oda jutott, hogy az e forradalmat kiváltó, sok tekintetben jogos düh most ismét a kultúra gyűlöletével társul.
Csaplár Vilmos: A magyarok. Kalligram, Pozsony, 2011.
{jcomments on}
