Az országgyűlési képviselő a városi tévé élő adásában a polgármester udvari újságírójának titulálja a kollégámat. Másnap fölhívja telefonon, és mintha mi se történt volna, kedélyesen beszél vele, a figyelmébe ajánlva egy izgalmas téli témát.
A kormány nem akarja bezárni a város kórházát, fölösleges volt előre tiltakozni és tüntetéssel fenyegetőzni. Erről beszélt az országgyűlési képviselő; lényegtelen, mi a neve, hogy férfi vagy nő, és melyik magyar városról van szó, továbbá, hogy mikor játszódik a történet. A beszéd a városházán hangzott el, a képviselő-testület ülésén, amelyet a helyi televízió mindig élőben közvetít. A politikus nem csak a helybeli ellenfeleiről, hanem a megyei napilapról is leszedte a keresztvizet, mert az újság több cikkben is beszámolt az egészségügy átszervezésének helyi vonatkozásairól, a tüntetés előkészületeiről, jegyzetet is közölt a témában. Kollégámat a polgármester udvari újságírójának nevezte a képviselő a plénum előtt. Aztán másnap fölhívta a munkatársamat, aki egy közeli községből tartott hazafelé. A képviselő arra kérte, most azonnal menjen el egy megadott címre, ahol beszélhet egy nénivel, akinek a házára fújja a termálgőzt a közeli fürdő. Fölvizesedett a fal, és ez most, hogy jönnek a fagyok, különösen kellemetlen. Amikor a kollégám közbeszólt, hogy természetesen megírja a témát, de most nem tud odamenni, mert vonaton ül, a képviselő közbevágott: „miért nem szóltál, kiugrottam volna érted autóval.”
A többi néma csend. Erre én sem tudtam volna mit mondani – és aztán jó ideig beszélgettünk arról, mit kellett volna mondani, miként lehetne elérni, hogy ezt nehogy már normális munkakapcsolatnak fogadja el az az ember. Jók az ilyen beszélgetések, mert valóságosnak látszik az illúzió: attól, hogy kimondjuk eredeti meglátásainkat, gondolatainkat, valamiképpen változtatunk is a világon.
A föntihez hasonló, úgynevezett munkakapcsolatot, bárhogyan is indul, behatárolják a hagyományok. Ahogy Weyer Balázs, az origo.hu korábbi főszerkesztője nyilatkozta a hvg-nek, „egy politikus képtelen rá, hogy elhiggye: te nem vagy valakivel. Vagy ellenségként tekintenek rád, vagy a barátjukként, pontosabban csicskájukként, ami a legrosszabb.” Az újságíró is sok mindent föltételez a politikusokról, sokszor biztosan alaptalanul. Nem tudja észben tartani – főleg kezdetben –, hogy ha valaki szimpatikusnak tűnik, nem kell okvetlenül szeretni, mert bármikor kiderülhet róla valami ocsmányság, és hogy visszataszító emberről sem szabad ítélkezni, mert a csalódás ebben az esetben is ugyanolyan kellemetlen. Azoknak, akik nem önkormányzati közszolgálati médiumnál dolgoznak, és ritkán fordul elő velük, hogy a nagy hirdetőkre való tekintettel kell lemondaniuk egy-egy izgalmas téma megírásáról, volt alkalmuk arra, hogy végiggondolják, hol tévedtek eddigi munkájuk során. Többnyire tanulnak a hibáikból, ötvenévesen is. Lakonikusan veszik tudomásul a föntihez hasonló helyzeteket, de közben sok mindent megtennének annak érdekében, hogy eljöjjön egy olyan kor, amikor a becsületüket mindenki tiszteletben tartja. Ez azonban nem úgy működik, hogy én valamiféle áldozatot hozok, és ettől valami gyökeresen megváltozik. A mostani médiatörvényt is a politika kellemetlen tapasztalatai és hiedelmei szülték.
Tanulság? Tudomásul kell venni, bármennyire is tűrhetetlen, ennek a viszonyrendszernek a természete nálunk nem fog változni, ha már az elmúlt húsz évben ilyen lett, illetve maradt. A hatalmon lévő politikusok még udvariasságból sem fogják elismerni, hogy alkalmasak vagyunk az ellenőrzésükre. Ebben pedig az a legrosszabb, hogy mi sem fogjuk rendesen megtanulni, hogyan kell hozzájuk viszonyulni.
Egyébként van a csicskánál sokkal pontosabb meghatározás: „az újságíró olyan, mint a légy, rászáll a kocsirúdra, és azt képzeli, hogy ő húzza a kocsit.”
Na, ki mondta ezt?
Fotó: Révai Sára
