Gyönyörű, tiszta jég, érintetlen. Rásiklottam pár métert, és reccs. Nyakig merültem. Még a sálam is vizes lett. Önkívületi állapotba kerültem, halálfélelem, nem is emlékszem mindenre. De arra igen – ez örökre bevésődött – hogy csütörtök volt, és tizenkettedike. Másnap jött a péntek 13. Hartay Csaba prózája.
1999 decembere. Norbi és Shado kizötyögnek a téli Nyúlzugba. Megnézik, mi újság a telken, volt-e valami mozgás, betörők, ilyesmi. Közben felidézik a régi korcsolyázós sztorikat.
– Halló! Cső, Shado vagyok, délután nem ugrunk ki?
– Cső! A telekre? Kimehetünk, simán. – válaszolja Norbi álmos, „otthoni” hangon.
– Megnézzük hányszor törték fel télen a nyaralót, meg ilyesmi. Talán nincs akkora hó, hogy elakadjunk.
– Á, öt centi, ha esett. Hányra jössz? Kettő? Oké, lent várlak.
Délután kellő múlt. Shado megáll Norbiék háza mögött a kocsival. Norbi pont akkor jön le.
– Fűtsél, bazmeg, mert lefagyunk. – Norbi kezet nyújt Shadónak, majd elindulnak.
– Be van kapcsolva, most melegszik. Megnézzük a téli Nyúlzugot. Jó program, már rohadtul unatkoztam otthon, elég volt a karácsonyi műsorokból meg a puffasztó kajákból. – Shado vezetés közben a hasát simogatja.
– Persze, menjünk csak, én se nagyon tudtam otthon mit kezdeni magammal.
– Milyen kihalt az utca, nincs nagy nyüzsgés, mindenki otthon kucorog a meleg vackában.
– A marhák, otthon bujkálnak. Most bezzeg nem sétálgatnak a párocskák, kuss van. – teszi hozzá mosolyogva Norbi.
Végigautóznak Szarvas elnéptelenedett utcáin. A szürke égből hó szállingózik, majd eláll. A boltok zárva, a zöldpázsiti Hatcsöcs kocsma van nyitva egyedül, a bejárat előtt rozoga biciklik sorakoznak. Lefordulnak a régi Magyarország közepe felé, majd jobbra, végig a Csuka utcán. Elérnek a Nyúlzugba vezető földútig. Onnantól szűz hó várja őket, Shado lelassít az autóval, megállnak, kiszállnak a T-mólónál.
– Bazmeg, itt nagyobb a hó, senki sem járt erre mostanában. Nem fogunk elakadni? – Shado a terepet vizsgálva lépked a bokáig érő hóban.
– Ugyan, biciklinyomok vannak, mehetünk. Nálam van a mobilom, ha valami lesz, majd felhívunk valakit.
Visszaülnek az autóba, elindulnak a telek felé.
– Semmi, simán lehet haladni. Nézd, erre milyen faszán be van fagyva, egybefüggő jégmező az egész Körös, semmi melegvíz-befolyás. – Shado a meder felé mutat.
– Itt azért jóval keskenyebb, mint mondjuk a fősulinál, főleg, ha még le is engedik a vizet, akkor látszik jobban. Jóhogy hamarabb befagy. A híd körül veszélyes a téma. Mikor már korizunk a strandoknál, akkor ott még hullámzik a víz. De kibaszik mindennel ez a havazás. Ekkora hóban már nem lehet hokizni se. A múltkor még erőlködtünk, eldúrtuk a havat a pályáról, de reggelre megint lehullott pár centi. El lett szarva az egész.
– A híd alatt, emlékszem. Nézegettük, hogy jó-e a jég. Hokiütővel kopogtattuk. Putty-putty. Ilyen hangja volt. Na, mondom, ez kurva vékony, húzzunk innen a picsába. Erre mit látunk, bazmeg. A túloldalon egy apuka korizik felénk a két gyerekével, de mint az állat, olyan gyorsan. Szánkón húzta őket. A Csiga felől jöttek. Mondom magamban, tutira megállnak, visszafordulnak, vagy valami, de nem, a fazon begyorsít, a gyerekek meg ott figyelnek a szánkón, azt se tudják, mi van, csak a szemük meg az orruk látszott ki, úgy be voltak bugyolálva. A faszi átsiklott a gyerkőcökkel a híd alatt. A jég meg, bazmeg, hullámzott, szó szerint. Azt hittem, mindjárt beszakadnak, de nem, megúszták. – hadarja Shado.
– Mekkora egy felelőtlen fasz. Ki volt az? – kérdi Norbi.
– Tudja a tököm, azóta se láttam, de megtörtént.
– Igen, erre a hullámzásra én is emlékszem. A Kacsatóra mentünk hárman, Batkával, tudod, pár éve.
– Ja, igen, nem bírtuk kivárni, hogy rendesen meghízzon a jég, és az első mínusz 12-es éjszaka után kimentünk korizni. Mekkora marhák voltunk. – emlékszik mosolyogva Shado.
– De akkor még jóval soványabbak voltunk. Most mindketten nyolcvan felett vagyunk, akkor te lehettél hatvan kiló, én meg max. hetven, nem?
– Végül is igen, mert akkor csak elbírt az a vékonyabb jég is valahogy. De ha jobban bereggeliztünk volna aznap, akkor korizás helyett úszás lett volna a program.
– De te egyszer majdnem odalettél. – Norbi rápillant Shadóra.
– Az kibaszott kemény volt. Odakoriztam egy tök sima területre, az Arborétumnál. Gyönyörű, tiszta jég, érintetlen. Rásiklottam pár métert, és reccs. Nyakig merültem. Még a sálam is vizes lett. Önkívületi állapotba kerültem, halálfélelem, nem is emlékszem mindenre. De arra igen – ez örökre bevésődött – hogy csütörtök volt, és tizenkettedike. Másnap jött a péntek 13.
– Számodra majdnem nem jött. De Janiék kihúztak.
– Nagy szerencsém volt, hogy velük koriztam. Bimbi, Jani és az akkori csajom. Miután beszakadtam, az első sokk után, vagy nem tudom, de elkezdtem törni magam előtt a vékony jeget, majd elértem a vastagabb részhez, de csak derékig tudtam kimászni. Állítólag keservesen ordibáltam, erre sem emlékszem. – Shado elneveti magát, majd folytatja – Jani és Bimbi lassan odakúsztak hozzám, majd kihúztak. Csurom vizesen vissza kellett koriznom a cipőmig. Mire odaértem, kopogósra fagyott rajtam a ruha. Emlékszem, az elgémberedett ujjaimmal képtelen voltam kifűzni a korimat, a csajom segített. Hazafelé meg összefutottam Juhász Atival, még beszélgettünk is pár szót, nem vágta, hogy fél órája még a Körösben úsztam, nem vette észre, hogy a kabátom csupa jég és víz. Hazamentem, forró kád, szülők előtt sunnyogás. De még csak náthás se lettem. Másnap azért elmentem Párizs dokihoz, megvizsgált, azt mondta, makkegészséges vagyok.
– Nagyon durva sztori. Bimbiék Gyakorlatilag megmentették az életedet. – mondja elgondolkodva Norbi.
– Simán. És akkor bele sem gondoltunk. Na, közben mindjárt megérkezünk. Itt van Szőkéék telke. Milyen kihalt ez is ilyenkor. Hogy mondogatja mindig, hogy kéne nyomni egy ilyen téli bulit a Körös jegén. De valahogy sosem valósul meg.
– Mit akar az a marha?
– Hát, hogy ilyenkor, télen jöjjünk össze, pakoljunk ki a jégre, piák, kaják, még tüzet is rakhatunk. És akkor ott ücsörögnénk, iszogatnánk, meg ilyesmi. – taglalja mosolyogva Shado.
– Ezt a hülyeséget. Szétfagyna mindenki. Utána meg tüdőgyulladással lehetne kiheverni a jégbulit. – rázza a fejét Norbi.
– Ezt mondtam én is neki, de mindig mondogatja, hogy egyszer megszervezi.
– Ha megszervezi, kijövünk, már csak azért is. Kíváncsi leszek, hogy sikerül. – mondja nevetve Norbi.
Megérkeznek a telekre, Shado kiszáll, nyitja a kaput. Körben hókucsmás tuják, kopasz, sovány fák ácsorognak moccanatlanul. A levedlett diófa ágán varjú ül. Az első emberi hangra károgva elröppen.
– Mit csinálsz? Be akarsz állni? Ne idegesíts már. Szerinted jönni fog valaki, akinek útban lesz a kocsi? – Norbi mosolyogva kérdi Shadót, aki elneveti magát.
– Ááá, hülye, de hülye vagyok. Persze, ki a faszom jönne most erre rajtunk kívül, igazad van.
– Hát igen, nincs még két ilyen idióta, mint mi. – teszi hozzá Norbi.
Shado leállítja a motort, elindul a part felé, kiáll a mólóra, majd körbetekint. Odalép mellé Norbi is.
– Mint egy festmény, olyan. Szinte tapintható a távolság. Ez a hideg, jégkristály-tömb. Az érintetlen, fagyott világ. Imádom. – Shado mélyeket lélegzik a parton.
– Kurva jó, tényleg. És sehol senki.
– De van. Látod? Ott a kanyar felé egy kémény füstöl. Valakik kint vannak. – Shado a távoli túlpart felé mutat.
– 1999. Még pár nap, és vége ennek is. Belegondoltál? – kérdi Norbi.
– Hát igen. Ennyi volt. Egy évezred. És a mi eszmélésünk, a mi fiatalságunk fő időszaka, a kilencvenes évek. Szerintem sokat fogjuk még ezt a korszakot emlegetni. Milyen jó lenne maradni a kilencvenes években, nem?
– Érdekes. Maradni az időben. Nem megoldható, ahogy Lancsa Pali bácsi mondaná. – mereng Norbi.
– Kurvára nem megoldható. Az idő és a tér, ahogyan az ember összekapcsolja agyban. Maradni a kilencvenes években. Jó időszak volt. Mekkora bulik, horgászatok voltak itt. Nem tudunk maradni. Megoldhatatlan.
– Vágunk léket? – kérdi Norbi.
– Vághatunk. A kilencvenes évek utolsó lékje lesz ez. Hozom a baltát a sufniból.
