Daszkó még nem tudta, hogyan kell a macskát móresre tanítani. Sőt azt sem, hogy a „macskamóresretanítás” neki kutyakötelessége. Így aztán összebarátkozott a macskával. – Kormos Anett novellája.
Nem vagyok oda a macskákért.
Számítóak, hűtlenek és indokolatlanul felsőbbrendűek.
De Herkules jó macska volt. Szép nem, de jó.
Kiscica volt, amikor magunkhoz vettük.
Már akkor is volt valami bugyuta, de szeretni való aránytalanság a megjelenésében. Azért írok megjelenést, mert nemcsak arról van szó, hogy aránytalanul nagy tappancsok lógtak vékony kis lábai végén, hanem arról is, ahogy ezekkel bánt. Amilyen erővel fölhöz csapkodta ezeket járás közben. Ha Herkulesnek futni támadt kedve (márpedig gyakran támadt), akkor azt mindenki hallotta, aki a közelben volt.
Úgy dübögtek lábai, mintha nem egy húszdekás cica, hanem egy ötmázsás elefánt iramodott volna neki. Herkules semmit sem örökölt fajtársai előkelő pózaiból.
Jó egerész is volt.
Nálunk a macska kinti állat, de anyám télen Herkulessel kivételt tett. Nem azért, mert annyira ragaszkodott hozzá, hanem azért, mert a kandalló mögött melegedő egerekhez egyáltalán nem ragaszkodott. Herkules télen tehát bent dübögött. Hogy fogott-e egeret, vagy hangos rohanásával csak elijesztette őket, nem tudom. De egér azon a télen nem volt a házban.
Közben megérett a tavasz, és ahogy ez lenni szokott, utána a nyár is.
Szomszédunknak gyönyörű kiskutyái születtek. Szerintem gyönyörűek voltak. Más kérdés, hogy akkoriban nem nagyon lehetett nekem olyan kutyát mutatni, amit ne gyönyörűztem volna le azonnal. Függetlenül attól, hogy meg volt-e szegény jószágnak mind a négy lába vagy sem.
Ezek a kutyák azonban szüleim szerint is tetszetősek voltak, hát eldöntöttük veszünk egyet a szomszédtól.
Törzskönyve szerint új kutyánk neve: Medvelaki Bátor Daszkó. Mi csak Daszkónak hívtuk. Így sem volt túl nagy esély arra, hogy a névegyezés megtéveszti a környék kutyáit.
Daszkó kiskutyának is nagy volt. Nagy, dundi, sárga, ráncos, édesen bambapofájú. Herkules eleinte fújt rá, néha a körmeivel orrba is kapta.
Daszkó még nem tudta, hogyan kell a macskát móresre tanítani. Sőt azt sem, hogy a „macskamóresretanítás” neki kutyakötelessége. Így aztán összebarátkozott a macskával. Hagyta, hogy Herkules a szelesebb napokon a hátán szundikáljon. Herkules pedig cserébe nem karmolta többet orron. Még akkor sem, amikor Daszkó a szájába vette a fejét, és úgy hurcolta ide-oda az udvarban.
Eleinte féltem, hogy Daszkó kedvessége sok lesz Herkulesnek, és rászóltam:
– Engedd el szegényfejét, még megfojtod!
De aztán letettem arról, hogy szabályozzam kettejük kapcsolatát.
Herkules sosem ellenkezett a fejfogás ellen, és akkor sem háborodott fel, ha Daszkó megunta a cipelését, és valahol elejtette.
Fején összeragadt a kutyanyáltól a szőr, és aránytalansága tovább fokozódott. A nagy fekete-fehér bunda fölött egy szürke, nyáltól csillogó, nagy füleket meresztő macskafej. Herkules megnyalta nagy tappancsát, és próbált megfésülködni, de ez a próbálkozása mindig kudarcba fulladt. Ahogy végzett macskahajának megigazításával, Daszkó újra benyalta kis fejét.
Így Herkules egy idő után feladta, nem foglalkozott többet a divattal. Nyálas fejjel feküdt Daszkó hátán, melegedett a sárga kutyabundán.
Egyik délután azonban hiába hívtam Herkulest. Sehonnét sem hallottam a dübögését.
Nem dübögött.
A hátsó udvarban műhely volt. A műhelyben autószerelő inasok dolgoztak.
És Józsika. Józsika a féleszű.
Józsika nagyothallott. Amikor dolgozni kellett, akkor pedig egyáltalán nem hallott. És dadogott. Szegénynek nem volt sok haszna, de apám azért minden hónapban fizetést adott neki.
Éppen ebédeltünk, amikor kopogott az ajtón. Alázattal, lehajtott fejjel, szemlesütve állt a küszöbön, zavarban, amiért megzavart minket az ebédelésben. Dadogva szabadkozott, apám ebédje kihűlt.
Aztán elmondta a rossz hírt.
Elmondta, hogy Herkules elpusztult.
Daszkó fojtotta meg.
Elmondta, hogy ő mindig tudta, hogy előbb-utóbb ez lesz. Napokkal ezelőtt látta, hogy Daszkó szájából már csak Herkules élettelenül himbálódzó teste lógott ki. De nem volt biztos magában, hát hallgatott.
Csak most, most, hogy egy bontásra váró autó alatt megtalálta Herkules megfojtott, haláltól elvékonyodott testét, most mert szólni.
Tudtam, hogy Daszkó csak véletlen fojthatta meg Herkulest, de bántani akartam. Amikor kimentem hozzá, és ő boldogan, farokcsóválva odafutott, remélve, hogy mint mindig, amikor nyílik az ajtó, most is kap valami finom csemegét, legszívesebben bele rúgtam volna. Utáltam az ormótlansága, az ereje miatt, a nagy ráncos, vigyorgó pofája miatt.
Adtam neki egy csirkeszárnyat.
Ő pedig gondolkodás nélkül befalta. Nem furdalta a lelkiismeret. Nyalta a pofáját, és csillogó szemmel várta a következő falatot.
Adtam neki. És reméltem, hogy nem fogadja el. Ez volt az utolsó esélye arra, hogy megbánást tanúsítson. Hogy elhitesse velem, neki is fáj, hogy bűnének terhe nemcsak az életkedvét, de az étvágyát is elvette.
De Daszkó a második falatot is benyelte. És ugyanúgy vigyorgott, mint eddig.
Nem simogattam meg.
Soha többé.
Tőlem több jutalomfalatot sem kapott.
Barnán, szeretettel, várakozással nézett rám. Várta, hogy dobjam neki a labdát, ahogy tegnap, hogy megsimogassam, ahogy tegnap.
De nem dobtam, nem simogattam, nem szerettem.
A csalódás lett Daszkó gazdája. Mert mindig farok csóválva futott felém, futott utánam. Mindig hiába.
Amíg a szomszédok meg nem mérgezték.
Sajnáltam, hogy elpusztult, de nem sajnáltam, hogy nem feküdt többé az ajtó előtt a teraszon, hogy nem ül többet a lábamra, csakhogy felhívja magára a figyelmet, hogy nem fut felém, ha haza érek.
Nem sajnáltam.
Évek múlva tudtam meg az egyik inastól, hogy Herkulest nem Daszkó ölte meg. Baleset volt.
Herkules az egyik autó motorháztetején feküdt. Lustán sütkérezett a napon. Józsika odalopakodott, és hirtelen felcsapta a kocsi motorháztetejét. Aztán le. Hecc volt az egész.
{jcomments on}
