Archív

Szeged effekt

1906 november

Huszonhét szerző írásátközli a Szeged effekt címűantológia, amelyet az Areión Kulturális Közhasznú Egyesület adott ki a közelmúltban. Az itt közölt szöveg egy falusi gyerekről, Assisi Szent Ferencről és egy papról szól, akiből villamosvezető lett – Bakos András prózája.

Állkapocs nélküli koponyát, vagyis halálfejet tart kezében a szerzetes a faragott kapun, ami nyitva áll. Odabenn sötét. A templomba bárki bemehet vigasztalódni, felüdülni, a miserenden kívül is – hallom egy szigorúan kedves nénitől, ahogy ott állok, tizenkét évesen. Azért inkább a szememnek hiszek: akármit is jelent a felüdülés, sok köze nem lehet az üdüléshez, ha már így hívják befelé az embert. Azzal a jellel, amit a hypo dobozán is lehet látni. Én csak a kapura voltam kíváncsi, a faragásra. A mi falusi templomunk kapuján nincsenek faragások, de odabenn mindig világos szokott lenni és mezei virágillat, koponya sehol. A plébánosunk pedig, amikor a gázt vezették az utcában, a parókia előtt segített kiásni az árkot a munkásoknak. Csákányozott, ásott, lapátolt, mint a többi, és időnként odament a kosárhoz, amiben szódásüveg volt, házi málnaszörp, vastag falú pohár.

Ez itt egészen más világ.

Azt mondom a koponyás szerzetesnek, mert azt is gondolom, hogy vigasztalódjon nálad a halál.

A város bizalmatlanná és zárkózottá teszi a falusi gyereket. A találkozást és ismerkedést mégse jó sokáig halogatni, mert előbb-utóbb úgyis ott kell majd tanulni, lehet, később dolgozni is. Tizenkét éves koromtól jártam be a városba súlyemelőedzésekre. Az algyői és a dorozsmai buszok megállója a Szent György téren volt, a minoriták templománál és rendházánál. A rendházról nem tudtam, hogy eredetileg az, iskolának látszott, de az gyanús volt, hogy a kertjében túl sok a bokor és kevés a hely. Azért gondoltam mégis iskolára, mert a téren volt egy beton kézilabdapálya is. Ezen kívül játszótér, medence, ahol fekete fiúk fociznak, vagy fürödnek, ha víz van benne. A József Attila sugárúton villamos, amiről nem tudtam, miért visít. („A villamoskerék/szikrát hány, folyton a kőnek ütődik” – írja Nádasdy Ádám Szeged 1959 című versében. Ismerős öreg házaspárhoz hasonlítja a várost: egykori fizikatanára „papnak készült, de összeszűrte a levet/ a patikusnéval, aztán kiugrott. Szigorú/ öreg házaspár lettek, dacosan/ vallásosak; hajszálra, mint Szeged…”) A buszvezetők egy sötétkék konténerben pihentek, mi a buszra várva a derékig érő kőfalra ültünk, a kézilabdapályánál, ez nyáron is hideg volt.

Az ismerkedés és a tanulás úgy kezdődött, hogy megkerestem a Tiszát. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy nem tévedhetek el, mert ha mégis elvesznék, csak ki kell menni a partra, elindulni folyásiránnyal szemben, és hazaérek. Lehet, csak másfél nap múlva, de akkor is. Legszívesebben gyalogoltam, attól függött, merre megyek, hogy milyen kedvem volt, milyen hangulatba akartam belesétálni. A Zárda utcán például, úgy éreztem, bármikor előfordulhat, hogy valaki kilép egy kaszával a kapun, megfeni, és vágni kezdi a füvet, aztán összegyűjti egy vesszőkasba, hogy bevigye, odaadja valaminek, talán a papagájnak. A József Attila sugárúton ilyen nem fordul elő, az komolyabb hely, ott biztosan fűnyíróval dolgoznak. Azokon az utcákon szerettem járni, ahol a kaszálást el tudtam képzelni, és nyilván más szempont alapján, de hozzám hasonlóan lakták be a várost a rigók is. Az elviselhető és szeretnivaló helyek úgy aránylottak a többihez, mint szombat és vasárnap a hétköznapokhoz. Ezeken a viszonylatokon a megismerés és az idő változtatott.

A Szent György téri templomba már családos emberként mentem be először, esküvőre. Emlékezetes élmény a fiatal, Lennon-szemüveges, tüskehajú plébános miatt, aki folyton mosolygott, hunyorított a fiatal párra, és ez illett a szertartáshoz, legalábbis ahogyan ő vezette. Igenis, bátorítani kellett a fiatalokat, akik nem jártak templomba korábban, az egyházi esküvőt hagyományos és szükséges, kicsit romantikus ceremóniának tekintették, vagy csak olyannak, mint karácsonykor a halevést. A tisztesség kedvéért jártak el a jegyesoktatásra – és aztán az adott pillanatban mégis nagyon megilletődtek. Kellett a gyámolítás, mielőtt elindulnának orgonaszóra a kapu felé – amelyen túl úgyis megkönnyebbülnek kicsit, főleg, amikor a menyasszony elkezdi szórni a cukrot és a rizst; ez pogány szokás, termékenységi áldozat, mégis engedi a katolikus egyház, ez is hagyomány – szóval meg kellett a házasulandókat erősíteni abban a hitben, hogy itt később is szívesen fogadják őket. És mintha ez az őszinte kedvesség nekem is szólt volna, gyerekkori félelmeimnek. Megint tanultam valamit; ahogy egy embert, úgy egy épületet is félre lehet ismerni, a házak pedig egy város emberi természetéről beszélnek.

A jó házak túlélik a fákat – biztosan így jár az az öreg Szent György téri juharfa is, amelyik már húsz évvel ezelőtt nyomta fölfelé a járdát a 35-ös busz megállójánál, mostanra pedig mintha nem aszfaltot feszítene, hanem csak egy szőnyeg lenne a gyökerére terítve. A házak tovább tartanak, mint a kézilabdapálya, amelyet tizenöt évvel ezelőtt műanyag sátorral borítottak be; fűtöttek benne, odabenn labdáztak, és ahogy vártam a buszra a kőfalnál, a nap úgy sütött, hogy az árnyékom a sátorra vetődött. Páran odabenn dobálni kezdték az árnyékomat, nevettek, csattantak a labdák a sárga fólián. Az aszfaltot most fölveri a gaz, mert akik használhatnák, nem használják. Egyre kevesebbet ér.

A házaknak szimbolikus értékük is van, nem csak anyagi, ez néha nyomozás nélkül kiderül. A közeli Zárda utca 20. falán például 2006 óta tábla hirdeti a Magyar Veterán Repülő Szövetség jóvoltából, hogy „itt élt 1909-ben Osváth Imre asztalos mester családjánál Endresz György tábori pilóta (1893-1932)”, aki 1931-ben, azaz nem sokkal a halála előtt átrepülte az Atlanti-óceánt, Magyar Sándor navigátorral közösen, a Justice for Hungary nevezetű géppel, tiltakozva az igazságtalan trianoni döntés ellen. Harbour Grace-től Bicskéig 26 óra 20 percig tartott az 5182 kilométeres út. A Szent György tér és a környezet legfontosabb épülete persze a templom, amelynek a helyén már az Árpád-korban is apátság állt. Szent Miklós volt a védőszentje – a róla elnevezett utca határolja a teret észak felé – de az első templom elpusztult a tatárjárás idején. A másodikat a domonkos rendi szerzetesek építették, ők 1318-ban telepedtek le Felsővároson. Az ő munkájuk eredményét a török kor tette tönkre. Jöttek a ferences minoriták, akik ugyan már a török korban is itt voltak, de a nevük a Szent György térrel kapcsolatban 1726-ban kerül szóba, amikor is – mint Reizner János írja – „…Didák Kelemen tartományi főnök sok utánjárásra kieszközölte, hogy a tanács felsővároson a minoritáknak telepedésre és residentia emelésre engedélyt adott, sőt e végből még a magánosok telkeit is igénybe vette s azokat a közpénztárból kártalanította. A minoriták már ekkor arra törekedtek, hogy a Szent György plébániát elnyerhessék, sőt ez esetre ígéretet is tettek, hogy a régi plébánia-templomot tökéletesen felépítik. De ezen törekvésük a piaristák és a barátok ellenkezését, féltékenységét költötte fel s a minoriták és a másik két rend között áskálódás és küzdelem keletkezett. A tanács, Doroszlay Felicián alsóvárosi gvárdián tiltakozása daczára is a minoriták álláspontjára helyezkedett és a szent György templomnak általuk kilátásba helyezett felépítése okából is hajlandó lett volna a felsővárosi plébániát nekik átengedni. De a barátok felsőbb helyen kerestek orvoslást a „belopózkodók” ellen…. A helyzet csak 1739-ben változott ismét, midőn Belgrádot a törökök visszavették s az ottani német polgárság és kereskedők egész tömegekben menekültek Szegedre, hol iparuk és kereskedésük folytatására a tanácstól kért engedélyt meg is kapták. A menekülőkkel jöttek a belgrádi minoriták is, kik sorsüldözött helyzetüknél fogva úgy a lakosság, mint a hatóság részvétét a legnagyobb mértékben fölköltötték és a tanács engedélyét megnyerték, hogy itt szerzetesi foglalkozásaikat gyakorolhassák. Csakhamar megújították azon törekvésüket, hogy a szent György plébánia lelki szolgálatát elnyerhessék, újból igérvén a romladozó ősi templom felépítését. A piaristák és a barátok most ismét tiltakoztak, de a tanács nem sokat törődött a „falat kenyérnek kétfelé szegése” miatt tett szemrehányásokkal, hanem a minoritáknak letelepedésére vonatkozó engedélyt megadta.” Ezt a mostani, harmadik templomot 1754-től 1767-ig építette Dobi János helybeli építőmester, Lechner Vencel tervei alapján. „Az arányaihoz képest gótikusan felnyúló templom már a későbarokk lehiggadt szerkezeti formáit, világosságát fejezi ki.” – írja a Templomunk története című ismertető. Eszerint „…berendezési tárgyaiból legértékesebbek a kézi faragású műemlék padok és más díszes faragványok, amelyeket a minorita szerzetesek készítettek. Igen értékesek a sekrestyeszekrény és a főkapu figurális domborművei, amelyek Szent Miklóst, Assisi Szent Ferencet, Szent Kiliánt és Szent Bonaventúrát ábrázolják.”

A koponyát nem más, mint Assisi Szent Ferenc tartja.

Ez nem az ismertetőből derül ki, hanem a Giovanni di Bernadore néven megszületett rendalapító életrajzából: az ő jelképe a bárány, a farkas, a szarvas, a hal és a stigma mellett a koponya, és egyáltalán nem ijesztgetni akart vele. „A koponya mindenkor az aszkézis jele” – igazít el levélben a jelképről fráter Peregrinus. Ferenc, a vagyonos család fia, a püspök jelenlétében szakított apjával, lemondott az örökségéről és koldulásból élt, a lehető legegyszerűbb, legkevesebb étellel, ruhával, nem várt senkitől semmit, csak megértést, inkább maga adott, amit tudott, élete célja a szolgálat mellett a tiszta halál. Ez rendben, saját életéről és haláláról bárki rendelkezhet így, főleg, ha egyedül él. De túl nagy felelősség, bátorság azt mondani másoknak, memento mori, gondolj a halálra; mintha ez biztosan nekik is a lelki épülésükre szolgálna. Mintha az is, hogy megélik valamelyik hozzátartozójuk halálát, adna nekik valamit. Vajon ha én úgy érzem, hogy nem, ez egyáltalán nem igaz, akkor ez tényleg csak azért van így, mert nem vagyok hívő? Ezt forgatom most a fejemben, amikor magam vagyok; reggel, munkába menet, elalvás előtt; lehetetlen stúdium, nyilván eltart még egy ideig.

Ülök a villamoson, elmerülve, kora reggel, a vezető meglát a tükörben, int, mosolyog, csillan a kerek szemüveg, lenn halkan földübörögnek a kerekek. Olyan ismerős ez az arc, de csak a Szent György tér mellé érve jövök rá, hogy honnan.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top